2019-ben március 17. a baptista sajtó napja

A Békehírnök egy olvasó szemével

480

Istennek úgy tetszett, hogy életem esztendeinek haladásával „hivatalos” lapunk folyamatosan szolgálta lelki-szellemi fejlődésemet. Most e néhány sorral nem emlékezem évfordulóra, jubileumra, csupán erre a pozitív hatásra. Mégpedig hálaadással, és szinte valamennyi szerkesztő, munkatárs előtti főhajtással, tisztelettel.

Nálam a lap értékét grafikus ábrázolással nem egy ellaposodó, hanem egy felemelően növekvő jelleggörbe mutatja. Isten még arra is méltatott, hogy a lapot ne csak olvassam, hanem mások tetszésétől függetlenül évekig segítsem, pedig soha nem voltam a kiadó állandó alkalmazottja. Mint olvasó vagy alkalmi szerző Isten országának folyamában pillérnek tekintem a lapot. Nem bírok ugyan minden építőelemet említeni, de a jó és rossz élmények együtt bizonyítják Isten irgalmát és kegyelmét.

Már kora serdülő éveimben találtam a Békehírnökben tanulságokat missziónk második vonulatának nagy emberétől, dr. Somogyi Imrétől. Az első szerkesztőgárda – az alapító Udvarnoki András és munkatársa, Csopják Attila – még nem nyújthatott nekem személyes tapasztalatot, de a Békehírnök szellemi örökségéből sokat épültem. Ők alapították a lapot, amelynek első száma 1895. március 15-én jelent meg. Az akkori kis lap tartalmát, úgy 35 évfolyamot a Széchényi-könyvtár olvasótermeiben hónapokig böngésztem, gyorsírtam, otthon legépeltem. Egy kispesti könyvkötő, Fodor Énok testvér hűsége és szorgalma példa volt előttem. Kétévenként kemény kartonborítók közé kötötte a remittens példányokat, és aranybetűs feliratot préselt rájuk.

1942-ben vált hetilappá a folyóirat. A testvériség annyira szerette a lapot, hogy egyikük az idegen hangzású nevét Béke Jánosra magyarosította (Bubernyák János, egy nevezetes vándorprédikátor). A második világháború későbbi éveiben a hatóság a sajtótermékeinknek egyre kevesebb rotációs papírt engedélyezett. Az utolsó szám 1944 decemberében már csak egyetlen szál lapocska volt karácsony előtt. A háború után jó ideig nem is volt lapunk, csak 1947-ben Lelki Élet címen – bár az sem sokáig. Amikor már egy gyülekezet prédikátora lettem, az Aradi utcai központunkba valamennyi munkatárs fél órával hamarabb érkezett és mindennap rendkívüli imaórát tartott, hogy Isten vegye el az akadályokat, és vonják vissza az értelmetlen betiltást. Az imádkozás nagy próbatétel volt, mivel az eredmény évekig váratott magára. Többen elmaradtak a külön imaórákról, mások csatlakoztak, és 1957-ben Nagy József testvér szerkesztői munkájával újraindult a Békehírnök. Nagyon komoly tanítás volt ez nekem, hogy Isten a kitartó imádkozókat gyakran próbára teszi, amíg eredményt ad. Azután más ember vette át a főszerkesztői tisztet – és főleg a jó fizetést –, sőt néha még írt is a lapba. A legnagyobb csodálatomra leközölték „65 éves a Békehírnök” címen az első cikkemet. Az „idegenkezűség” és az államilag felügyelt tervszerű bomlasztás évtizedeiben volt egy kedvenc rovatunk a leghátsó oldalon (a lapnak akkor is volt egy „jó oldala”). Előbb dr. Páth Géza, majd Gerő Sándor szerkesztette a „Vasárnapi ige”, majd „Igetanulmány” című rovatokat. Az olvasók úgy olvasták a lapot, mint a héberek az Ószövetséget, „hátulról” kezdve. Előrehaladva elérték az „aktuális cikkeket”, de arrafelé közeledve igen soknak elfogyott vagy az ideje vagy a türelme a további olvasáshoz. A kipellengérezéseket látva arra soha nem gondoltunk, hogy többé nem vesszük kezünkbe kedvelt folyóiratunkat.

Szerettük a lapot.

A gyülekezeteinkben minden nyáron rendeztünk Békehírnök-vasárnapot. Az ifjúság irodalmi körökben tevékenykedett. Nagy dolognak minősült, ha közölt a lap egy fiatalabb prózaírótól, vagy költőtől publikált írást. Egy-egy vers a legjobb pap-költőinktől először a Békehírnökben jelent meg. Nekik olykor adódott olyan „minősítés”, hogy a minden sort végigvizslató külső revizor azzal tüntette ki őket, hogy bíráló megjegyzése vitriolát zúdította rájuk. Általában gyönyörű költői bizonyságtételek voltak ezek. Azóta már volt szerencsém más népegyházi sajtótermékben is olvasni némelyik verset, évtizedekkel első megjelenése után. 1957-től 2010-ig a Békehírnök valamennyi példányát elraktam. Szépen, rendezve elférnek sok más magyar és idegen nyelvű hívő folyóirat között. Némelyik újság a világ szélső határairól talált hozzám.

A folyóirat gyönyörű kézírású könyvelője, Kovács István testvér példás lelkiismeretességgel töltötte be évtizedekig a hivatalát. Addig nem ment haza, amíg naprakész összesítését be nem fejezte. Ha pedig késett a nyomda, szombaton több budapesti és környéki gyülekezetbe személyesen vitte a megcímzett kötegeit, és kézbesítette, hogy még idejében, vasárnap eljusson az olvasókhoz.

Idős, gyenge, magukra maradt emberek előkeresik a fiókok mélyéről a régi lapokat, és azokat olvasgatják. Mások elmondták, hogy kik voltak a kedvenc szerkesztőik vagy éppen a kedvenc költőik. Létezett-e magyar baptista költészet, irodalom, milyen volt az egykori lelkiség saját irodalmunk fényében? Ebből gyakorlati teológiai kurzust készített a hatvanas évek elején a szerző. Egy 1984-ben elhunyt hívő férj özvegye elővette egyszer „vasárnapi ridiküljét”, és kivett belőle egy megsárgult papírt. Mindig magával hordta, még a férje halála után is „ifjabb” Udvarnoki András nekrológját.

A „fordulat” után a kor megítéléseinek sodrába került a lap, s bármennyire módosították, változtatták, elvesztette hivatalos egyházi néplap jellegét, és ami igazán sajnálatos, olvasói magas számát is. Részben gyülekezeti lapok vették át a szerepét, részben „elfelejtettünk” betűket olvasni, és az online megjelenési formával szinte feleslegessé vált a drága nyomtatás. Sokan előnyben részesítik a Facebook szolgáltatását, pedig abba egy bizonyságtételt le sem lehet írni.

Hazánkban hasonló patinás keresztény folyóiratot nem találunk. A „keresztény örökséget” becsülők részéről a Békehírnök védelmet és áldozatot érdemelne.