Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és szemük láttára megette.
Gondolatok az igéről
Miután Jézus megjelent az asszonyoknak, az emmausi tanítványoknak, megjelent az apostoloknak is. Náluk is félelem, rémület, kétség jelent meg. Csak addig jutottak, amit láttak, hallottak, tapasztaltak, nem láttak attól tovább. Pedig mennyiszer elmondta Jézus, hogy mi fog vele történni, mennyiszer felsorolta, hogy mi vár rá, mégis a tanítványok is minimális reménységgel maradtak a továbbiak felől. Még együtt voltak, a három együtt töltött közös év, a közös veszélyeztetettség és bizonytalanság egyben tartotta őket. Erre jött Jézus, a Feltámadott, aki megállt közöttük, szólt hozzájuk, mutatta a sebeit. Még mindig hitetlenkedtek örömükben.
Magamra ismertem: annyiszor megláttam már Jézus munkáját az életemben, mégis meglep, megráz, felébreszt, amikor megjelenik és cselekszik. A rutin, a „mondjuk, mert szoktuk”, az egyháziasodás, megszokottság legjobb ellenszere, amikor Jézus beleszól az életünkbe. Másként látunk, másképpen értjük ugyanazt, amit addig csak mérlegeltünk és nem tudtunk hova tenni. Ahogy a tanítványokat, minket sem hagy Jézus bizonytalanságban, csak figyelni kell a szavaira, arra, amikor megjelenik közöttünk. Várjuk őt!










