2026. április 23-án a Baptista Ház Centrál kávézója adott otthont Háló Gyula Kamaszmonológok című kötete bemutatójának, amelyet a kamaszok világáról szóló fórumbeszélgetés kísért. Az eseményen pedagógusok, szakemberek és egyházi vezetők – Bognár Erika, a Baptista Pedagógiai Intézet igazgatóhelyettese; Kékesné Czinder Gabriella, az Addetur Baptista Gimnázium és Szakiskola főigazgatója; Papp János egyházelnök; Szitt Zsolt, a Kovács Pál Baptista Gimnázium igazgatója, a Baptista Tehetségsegítő Tanács elnöke; és Soltész Attila családkonzulens, pedagógus, a Baptista Családi Szolgálat vezetője – osztották meg tapasztalataikat arról, mit jelent(het) ma kamasznak lenni, és miképpen lehet felnőttként kapcsolódni hozzájuk.

Van valami különös feszültség abban, amikor felnőttek próbálnak meg beszélni a kamaszokról, és közben lassan rájönnek, hogy valójában nem róluk, hanem a saját kapcsolati határaikról van szó. Ez a felismerés végig ott vibrált Háló Gyula Kamaszmonológok című kötetének bemutatóján, amely nem egyszerű irodalmi esemény volt, hanem egyfajta közös önvizsgálat.

Az esemény legerősebb pillanatai kétségtelenül azok voltak, amikor a szerző felolvasott a kötetből. Ezek a rövid, nyers monológok nemcsak irodalmi szövegként hatnak, hanem pontos és lényegre tapintó érzékenységgel ragadják meg a kamaszlét életérzését: „Semmit sem tudhattok meg rólam, ha nem engem akartok megismerni.” A mondatok egyszerre hétköznapiak és fájdalmasan pontosak: a félreértett kérdések, a rosszkor kimondott „csak azért mondom, mert szeretlek”, vagy az a vágy, hogy a szülő egyszerűen csak jelen legyen, nem kontrollálva, javítva, kioktatva, hanem csak figyelve.

A felolvasott részletek világossá tették: a kamasz nem elsősorban viselkedést produkál, hanem önmagát keresi. És közben folyamatosan teszteli, ki az, aki valóban látja őt.

Háló Gyula egyik központi gondolata a „ráhangolódás” fogalma volt, amelyet tudatosan különített el az empátiától: „Az empátia inkább egy kompetencia… a ráhangolódás viszont az egész lényünk megnyilvánulása.”

Ez a különbségtétel végig meghatározta a beszélgetést is. A kamasz nem elsősorban „megértést” vár, hanem azt, hogy a felnőtt jelenléte hiteles legyen. A diszkrepanciát – amit mondunk és amik vagyunk között – nagyon hamar érzi. A felismerés több megszólalásban is visszaköszönt: a hatás nem a jól megfogalmazott mondatokból, hanem a személyiség minőségéből fakad.

A kerekasztal egyik legőszintébb vonulata a személyes történetek sora volt. Ezek nem sikertörténetek voltak, hanem felismerések. A beszélgetés egyik visszatérő tapasztalata az volt, hogy a kompetencia illúziója – „én tudom kezelni a kamaszokat” – gyakran éppen akkor omlik össze, amikor a saját gyerek lép ebbe az életkorba.

A pedagógusok és szakemberek megszólalásai egy irányba mutattak: a kamaszkor kitolódott, a kapcsolatok gyengülnek, az ingerterhelés extrém mértékű, az idő élménye „elfogyott”. Ehhez társul a jövő bizonytalansága, a globális félelmek és az online tér hatása. Olyan tényezők, amelyek nemcsak nehezítik a kamaszlétet, hanem sokszor alapvetően át is alakítják.

Talán a beszélgetés legfontosabb mondata ez volt: „A kapcsolatot soha nem kockáztathatjuk.” Minden gyakorlati kérdés – nevelés, hit, iskola, fegyelem – végső soron ide fut ki. A felnőtt feladata nem az, hogy „átadja a kultúrát”, hanem hogy kapcsolatban maradjon. Ne csak választ adjon, hanem jelen legyen. A beszélgetés végére egy erős felismerés rajzolódott ki: a kamasz nemcsak önmagát keresi, hanem visszatükrözi a felnőttek világát is. És talán ezért hatott ennyire pontosnak a kötet: nemcsak irodalmi eszközökkel, hanem tapasztalati igazságokkal dolgozik.

A Kamaszmonológok így nem csupán kamaszokról szóló könyv, hanem egyfajta „hangolódó eszköz” – ahogy a szerző nevezi –, amely a felnőtteket hívja változásra. És közben egy nehéz kérdést tesz fel: valóban érdekel minket a másik?