Áldott állapot, szoktuk mondani arra, aki gyermeket vár, gyermeket hord a szíve alatt. S miután világra hozta gyermekét, legtöbbször elfeledkezünk arról, hogy az áldott állapot nem szűnt meg. Mert nem a terhesség az áldás, hanem a gyermek. Az anyák áldottsága tehát egész életükre szól.

A gyermekáldás nem érdem, nem a megdolgozott jutalom. Nincs oka, csak egy, mégpedig az, hogy a mennyei Atya egyformán áld jókat és gonoszokat. Tisztességes anyák éppúgy szülnek, mint tékozló életűek. Az anyákhoz közel van tehát az áldás: magukban hordozzák egy életen át. Ezzel áldottak mindvégig. Amikor tehát őket áldjuk, akkor azt kérjük az Úrtól, hogy a valamikori gyermekáldást mindenkor áldásnak tekintsék a későbbiek során is. Hogy se félelmük, se aggodalmuk, se gyermekük miatti szenvedésük ne homályosítsa el szemük előtt az áldást.

Édesanyám egyre kilátástalanabb egészségi állapotba jutott élete vége felé. A forgóin is felfekvési sebek lettek. Egyre kevesebbet evett és ivott. A cukorbetegsége miatt olykor mint az ájult, úgy ébredt. Lassan csont és bőr maradt. Egyfelől nehéz és fájdalmas látvány volt, másfelől viszont boldogító, hogy nem volt benne panasz, keserűség. Várt, mindig várt, vagy telefonon vagy személyesen. Láttam rajta, hogy én áldás maradtam neki. Nem azért, mert különösen kiválóvá vagy nagyon jóvá váltam volna. Egyszerűen tudta végig, hogy Istentől kapott. Örült nekem. Ez bátorított, hogy jóra igyekezzek, hogy ne halljon rosszat felőlem. Szeme, füle egyre romlott, de már egyre kevésbé ezekre volt szüksége, mert a szívével figyelt.

A te édesanyád is ilyen, mindegyikünké. Ezért áldjuk őket, mert áldottak.

Legyen övék a lélek csöndes boldogsága, mikor bennünket, gyermekeiket meglátnak.

Háló Gyula