A történelem során nemegyszer történt meg, hogy bűnös módon erőszakot követtek el az ember alapvető állapotával szemben. Ilyen volt a rabszolgatartás, amikor az egyik ember a másikat puszta állatnak tekintette; ilyen volt sokszor a gyermekek és nők helyzete, akiket a férj puszta vagyonának tekintettek; ilyen volt sokszor a vallás, amikor az hitték, hogy a személyes istenhitet helyettesítheti a szervezethez tartozás.

Melyek azok az emberi állapotok, melyeket büntetlenül nem léphet át az ember?

Minden ember az emberi fajhoz tartozik.

Minden ember az emberi fajhoz tartozik, és az ember fajfenntartó lény. Ez azt is jelenti, hogy csak kétnemű módon alkalmas szaporodásra: ily módon képes gyermeket nemzeni, szülni, vállalni, mert csak így maradhat fenn az emberi faj. Ezért vagyunk megváltoztathatatlanul nők (XX nemi kromoszómával) és férfiak (XY nemi kromoszómával) – ahol az XX és az XY a biológia, a genetika tudománya által felfedezett meghatározottságot jelenti.

Még a 19. század végén Herman Henking és Clarence Erwin McClung megfigyelései nyomán indult el mindennek tudományos megalapozottsága, mely alapján mondhatjuk ma kétségtelenül, hogy születésünktől kezdve megváltoztathatatlanul – elenyésző rendellenes kivétellel – vagy férfiak (XY), vagy nők (XX) vagyunk. Még akkor is, ha nem mindenkinek adatik meg neveltetése során, hogy személyiségében olyan egészséges igazi férfivá és igazi nővé is váljon, aki megérti, hogy nembeli állapota kötelesség is az emberiség iránt.

A Teremtés könyve is kimondja, hogy Isten az embert férfivá és nővé teremtette. E nemi kettősségben létezik az emberi faj. Ezért keressük ösztönösen egymás társaságát, ezért hajtanak egymáshoz minket olthatatlan vággyal a hormonjaink, érzelmeink, a szívünk. Mert az emberi faj is élni akar, nem pusztán az egyén.

Minden ember a másik emberhez is tartozik.

Minden ember a másik emberhez is tartozik, mert az ember szociális, társas lény. Ezt a levethetetlen állapotunkat közkedvelt módon John Donne angol költő fogalmazta meg: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Ezért érezték a tudósok úgy, hogy ezt az emberi állapotot a szociálpszichológiának kell kutatnia, feltárnia, hogy segítségünkre legyen megérteni közösségi viselkedésünk törvényszerűségeit. De már a teremtés történetében is maga Isten állapítja meg, hogy nem jó az embernek egyedül lennie. Habár mindenkinek szüksége van a magányra, az elvonulásra, az egyedüllétre is, az alapvető állapotunk mégis az, hogy nem önmagunkban vagyunk emberek, hanem a többiekkel való kapcsolatunkban, többiekhez való viszonyunkban. Az ember társas lény, ahogy Elliot Aronson szociálpszichológus a mindmáig népszerű könyvének épp ezt a címet adta. Csak közösségben tudunk kibontakozni, és remélhetőleg a közösség egészének és tagjainak javára. Ezért segítjük ösztönösen egymást, de még idegeneket is. Mert egymáshoz tartozunk.

Az ember értelmes, gondolkodó lény is.

Az ember értelmes, gondolkodó lény is. Még ha oly sokszor értelmetlenül viselkedünk, cselekszünk is. Ahogy az előző meghatározottságaink sem azt jelentik, hogy azokban tökéletesek, 100 százalékosak lennénk, csupán hogy nem tudunk szabadulni tőlük. Így tehát mindenki Homo sapiens. De nem a puszta descartesi gondolat értelmében, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok”, hanem attól, hogy szükségét érezzük annak az értelmességnek, ami sokkal több, mint a puszta gondolkodás. Viktor E. Frankl, a XX. századi pszichológia meghatározó alakja tette saját gyógyító elméletének és gyakorlatának alapjává az értelemkeresés szükségességét. Frankl négy koncentrációs tábort is megjárt, amelyek mindegyikét túlélte, de családtagjai és felesége a szögesdróttal telitűzdelt kerítésen belül lelték halálukat. Tapasztalatai és megfigyelései alapján dolgozta ki a logoterápiát, az értelem gyógyítását. Ahogy a bibliai bölcs is ezt adja a gondolkodó ember elé: „A bölcsességnek ez a kezdete: Szerezz bölcsességet, és minden szerzeményeden szerezz értelmet!” (Péld 4,7)

Az ember kulturális lény is.

Az ember kulturális lény is, ami sokkal több, mint hogy kulturált vagy kultúraismerő. Az ember kultúrateremtő lény. Minden népcsoport sajátos kultúrát alakít ki, melynek lényege, hogy az az életének minden területét átszövi. Benne van a táj, az anyanyelv, a mikroklíma, az állatok és növények, a föld, a víz, az ásványok meghatározottságára épült világ. Az etnográfia, a néprajztudomány, de még inkább a kulturális antropológia segített tudományos oldalról is megérteni azt, hogy az emberi közösség nem csupán birtokba veszi azt a területet, ahol él, hanem sajátos, csak rájuk jellemző egységgé formálja gazdálkodó, épített, tárgyi környezetében és szokásrendszerében egyaránt. Kultúrantropológusok sora segített megérteni azt, hogy az ember „röghöz kötött”, vagyis egységes világnézetét, életszemléletét és gyakorlatát a földjéhez kötve alakítja ki. Birtokba veszi a földet, és vele kölcsönhatásban él. Nekünk, magyaroknak különleges adalék ehhez Hamvas Béla Az öt géniusz című esszéje, amit érdemes mindenkinek elolvasnia. Ennek igazságát fejezi ki a Teremtés könyve akkor, amikor Isten az emberre mint általa kinevezett alkirályára bízza a földet azzal, hogy művelje és őrizze. Innen – a művelés kötelességéből – ered a kultúra szavunk is. Kultúrateremtés nélkül nincs emberi közösség.

Az ember vallásos lény.

Az ember vallásos lény, még akkor is, ha szekuláris vagy egyenesen istentagadó. Valami megmagyarázhatatlan belső ösztön hajt bennünket, hogy találjunk valamit, valakit, akit magunk fölé emelhetünk; ami vagy aki felemel bennünket; ami vagy aki miatt magasztossá válik az életünk. Ettől a meghatározottságunktól sem tudunk szabadulni, és ezért, mint az értelmet, úgy kergetjük az istenítést is. Legyen az ideológia, eszme, vélt isten, életmód, saját unokánk, vagy maga az élő Isten, aminek vagy akinek az elvesztését az életünk elvesztésével azonosnak éljük meg. Ami ha megtörténik, megtörünk, mint amilyen lelkiállapotba jutott az ókori Jób felesége, amikor kiüresedett számára az addigi elképzelés Istenről. Akkor azt mondta férjének: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Ez az ószövetségi történetrészlet is csupán azt mutatja, mennyire szükséges igazi fenségre, igazi Istenre találni, aki úgy emel fel, hogy az ember meghajol; úgy ad erőt, hogy az ember eléje hull; úgy kelti életre a benne hívőt, hogy betölti, hogy úgy találhasson magára, hogy őt szereti mindennél jobban. A Szentírás kettős főparancsának első része tehát sokkal inkább az életet parancsolja az embernek, mint puszta vallásosságot: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!” Az ember ekkor él igazán.