Isten azt akarja, hogy olyan emberekké váljunk, akik fejlődő tudásunkkal, tehetségünkkel a közösségeinket szolgáljuk a családban, munkahelyen, gyülekezetben és életünk minden kisebb-nagyobb kollektívájában. Ha tudnánk, hogy egymáshoz tartozunk, ilyen közösségi emberek lennénk mindannyian.

Miért értik meg sokan mégis nehezen ennek lényegét?

A mai kultúra már nem közösségekben gondolkodik, csupán viszonyokban, kapcsolatokban. Sokszor csak érdekkapcsolatokban. A ma embere már nem a teljes közösséget akarja szolgálni, csupán azokat a hozzá közel álló személyeket, akikkel jó viszonyban van. Ez a gondolkodásmód úgy láttatja, mintha a közösségek akár akadályai is lennének az egyén kibontakozásának. De mit jelent a kibontakozás, ha egyedül érem el? Mit ér egy világcsúcs, ha senki nem látja? Mit ér egy csodaház, ha nincs családom és nincsenek barátaim, akikkel megoszthatom?

Csokonai Az estve című versében már a 18. században megfogalmazza ezt a problémát:

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált…

Individualizmusnak hívják ezt a jelenséget, amikor a „mi”-nél sokkal erősebb az „én”, amikor az egyén áll a középpontban – egyedül – a magárahagyottságával és szabadságával. Az individualista ember egyéni céljainak és vágyainak elérését állítja a középpontba. Elvet minden külső befolyást és közösségi érdeket, szembenáll minden kollektív elképzeléssel. De téved. Az egyén hosszú távú érdeke nem tud megvalósulni a közösség fejlődésével és jóllétével szemben. Mert az embernek tartoznia kell valahová, hisz sokkal gyengébb és védtelenebb lény annál, mint hogy közösségek védőhálója nélkül is egészséges és boldog ember tudjon maradni. És ha nincs meg valakiben a közösségi ember boldogsága, nem fog tudni másokat sem közösségi emberré nevelni. Sok-sok embertársunk tragédiáját és bukását idézi elő, hogy nincs szoros köteléke a családban. Vagy ha ott ez meg is van, de sehol másutt nincs. Így nagyon nehéz a közösségi szemléletet, a közösség megtartó, boldogító erejét átadni a környezetnek vagy a következő generációnak.

Mit jelent közösségi embernek lenni egy Krisztus-hívő ember számára?

Egy adott közösségen belül lehetünk úgy segítők, hogy a közösség egy-egy tagjának (vagy akár többnek is) személyesen segítünk, külön-külön amiben tudunk. Ezzel az alapvető emberi, jó szándékú és segítőkész magatartással persze még nem a közösséget segítjük, csupán az egyeseket benne.

A teljes közösség segítői akkor leszünk, ha az embereket a közösségi feladatukban, szerepükben erősítjük meg elismeréssel, bátorítással, meghallgatással. De elmondhatjuk nekik ötleteinket, javaslatainkat is – természetesen úgy, hogy nem avatkozunk bele a felelősségi körükbe, kompetenciájukba.

Mik azok az alapelvek, amelyek elfogadása segít a közösségi létet jól értelmeznünk?

  1. A közösség tagjaiként egymásra vagyunk utalva.
  2. Elegendők vagyunk egymás számára. És elegendőek ahhoz, hogy mindenki a képességeivel, tudásával, erejével a közösség biztonságot nyújtó, fejlődő működéséhez hozzájáruljon.
  3. Minden tag egymáshoz tartozik. Én a többiekhez, és a többiek hozzám. Ha valaki kilóg, mindenki érzi, hogy valami nincs rendben (pl. a családban az egyik gyerek vagy az egyik szülő, a munkahelyen az egyik munkatárs, az osztályban egy tanuló, a szomszédok közül az egyik család, a kiránduló társaság egyik házaspárja stb.). Nagy expedíciók is vallanak kudarcot, ha valaki nem akarja vagy nem bírja tovább, és föladja.

A közösségen belüli összetartozást nem akarni kell, nem létrehozni, hanem elfogadni annak objektivitását. Isten közösségi létre teremtett bennünket. Ezt elfogadni, eszerint élni és ezt a tudást a tőlünk telhető legjobb példával továbbadni a boldogság forrása. Jézus is ezt állítja: „Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr a szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál az úr, amikor megérkezik!”