A bibliai karácsonytörténet egyik változatát Lukács evangélista hagyományozta ránk. Arról nem szól, hogy a názáreti vándorok végül is egy városszéli istállóban kaptak szálláshelyet. A szerző naturális egyszerűséggel leírja, hogy szűz Mária és József az újszülöttet – jobb híján – „a jászolba fektette”. Abban az időben még nem voltak szülőszobák, ahol kitanult bábaasszonyok foglalkoztak volna a gyermeket fogadó nőkkel. Kit hol ért ez a váratlan óra, ott adott életet megszülető kicsinyének.

Kissé kontrasztos ez a „jászol” szócska a fenséges születéstörténetben. De amint tudjuk és tanítjuk, hogy az evangéliumokban nincsenek fölösleges megjegyzések, elszólások, úgy ezt is el kell hinnünk és fogadnunk, hogy egyáltalán nem véletlenszerű a jászolbölcsőről szóló megjegyzés. Üstökösnek látszó új csillag az égen, mennyei lények zengő hangú kórusa, a távoli keletről magas rangú vendégek érkezése a világtérképen porszemnyi Betlehembe, pásztoremberek a faluszéli legelőkről. És most ebbe „beleront” egy hihetetlen megjegyzés, miszerint az ég és föld Ura és Királya megszületik egy falusi istállóban.

Szerény véleményem szerint ez egy rendkívül fontos üzenete a karácsonyi „sztori”-nak. Azt jelenti, hogy nincs ezen a földön olyan alkalmatlannak tűnő hely, ahová az Úr Jézus Krisztus nem akarna vagy nem tudna megjelenni egyszerűen, de valóságosan. Mert ő mindenkinek és mindenkiért adatott e világ számára. Palota vagy istálló, trónuson ücsörgő cézárok, vagy birkák mellett kuksoló pásztorok, mindenkinek joga és lehetősége van rá, hogy találkozzék a megváltó kegyelmet hordozó Jézus Krisztussal.

Hadd idézzem föl egyik távoli, gyermekkori élményemet ezzel kapcsolatban!

Hárman voltunk testvérek akkor, három egymást követő esztendő termése a falusi otthonban. 5, 6 és 7 évesek voltunk abban az évben, én a legkisebb. Ahol akkor éltünk, mi hárman, gyermekek kaptunk egy fél szobát a nem túl nagy lelkészlakásban. Az volt a mi szobabirodalmunk. Éltünk, mint a „hercegecskék”, boldogan, szabadon. Lakóterünknek a rendben tartását azonban szigorúan ránk bízták – mi így mondtuk: kényszerítették – szüleink.

Egyik nap délelőttjén, amikor már ünnep előtti iskolaszünet volt, mi pedig odahaza vircsaftoztunk, édesanyánk átjött a szobarészünkbe, körülnézett és idegesen ránk szólt:

– Gyerekek! Riadó! Talpra! Olyan ez a szoba, mint egy istálló. Tessék azonnal kitakarítani! Egy-kettő!

Keserves óra következett, mert mindent a helyére kellett volna rakni. Volt mit. Üres bögre az asztal alatt, „koszos” zoknik és zsebkendők szana-szerte, ceruzahegyezésnél maradt forgácsszemét a szőnyegen, vicek-vacak holmik mindenfelé. Végül mégis sikerült rendet csinálni.

Ebéd után odabújtam édesanyámhoz, és próbáltam megmagyarázni, megbeszélni a történteket. Nekem már abban az időben is voltak aranyos ötleteim. Kezdtem a „mesémet”:

– Anyuka, az nem nagy baj, hogy olyan a szobánk, mint egy istálló. Mert azt írja Lukács bácsi az evangéliumban, hogy az Úr Jézus egy kis istállóban született meg. Neki az ott jó volt? Tessék elképzelni – mondtam prédikáló hangon –, hogy szentestén ide be fog jönni az Úr Jézus, és azt mondja majd: „Ejnye, de jó kis istállót találtam! Én mostantól itt akarok lakni.” Tetszik tudni, én azt gondoltam, hogy Jézus itt nagyon jól érezte volna magát a mi szobánkban. Jászolunk ugyan nincsen, de én az én ágyamat átengedtem volna neki, én meg a Laci ágyában elfértem volna.

Egy szó, mint száz, végül is anyuka megbékélve magához ölelt, és az egész karácsonyunk nagyon szép volt.

Ugyanebben az esztendőben, ugyanott történt még valami az istállóban. Szembeszomszédaink voltak Lakatos bácsiék a gyülekezetből. Jó barátságban voltunk velük. Bejáratos voltam még az istállójukba is. Nagyon szerettem az állatokat. Szenteste előtti éjszakán „született” nekik egy kis bocijuk. Persze hogy meg akartam vele ismerkedni. Át is mehettem, és az istállóban láttam, hogy a kis boci már szétterpesztett lábakkal odabújt tehénmamájához, és kérte a tízórai tejecskéjét. Sándor bácsihoz fordulva az első kérdésem ez volt:

– Hogy hívják?
Jót nevetett erre Sándor bácsi. Visszakérdezett:
– Te milyen nevet adnál neki?
– Hát, ha az anyukája Vilma, akkor ő pedig legyen Rozika!

Így aztán az én karácsonyom kerek lett egészen. Karácsonykor még hangosabban énekeltem, örömmel: „Dicsőség mennyben az Istennek! Békesség földön a gyermekeknek!”

Azóta eltelt nyolc évtized. A megváltó Jézus Krisztus valóban méltatta az én alkalmatlan életemet, hogy bennem is megszülessen. Átadtam neki teljes egészében mindent. Nem sok minden van egy szegény istállóban, de a jászolágyamat elfoglalta, és onnét sugározza felém állandóan az ő csodálatos szeretetét. Írásaimnak is mindig ő volt és maradt a főszereplője. Róla akarok bizonyságot tenni, amíg csak élek.