A hónap igéje
„Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá.” (ApCsel 4,34–35)
A hónap gondolata
Magában senki sem egész, mindannyian rászorulunk valamire vagy valakire. Minden egészségesen gondolkodó eljut ennek felismerésére. A társadalomban Isten a javakat születésünkön és más körülményeken keresztül egyenlőtlenül osztotta ki (ez is különbözőségünk egyik lényege), de nem azért, hogy egyenlőtlenül éljük le egész életünket, hanem azért, hogy a megosztás által gyakoroljuk az emberi közösséget, szüntessünk meg minden rászorultságot, és szűnjön meg a pillanatnyi rászorultságunk.
Lukács evangélista ezt a társadalmi látomást a hívők korai gyakorlatában is összefoglalta: „Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert… az eladott javak árát… szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá.” De nem a pénz az egyetlen segítség, sőt számtalan más eszköz is létezik, aminek kreatív felismerésére csak a szeretet vezeti el az embert.
Példának okáért Greg Kloehn oaklandi művész például zseniális módon küzd a városban élő hajléktalan emberekért. Kis házakat épít olyan anyagból, amit az utcán talál. Az épületek átlagosan mintegy negyven dollárba kerülnek. Miket használ fel az apró házakhoz? Raklapot, ágytáblákat, mosógépajtókat és egyéb bizarr tárgyakat, amelyek gazdátlanul hánykolódnak. Greg Kloehn először azt figyelte meg, hogy a hajléktalan embereknek hiába építenek menhelyeket, mert hamarosan az utcán akarnak lenni. Ő azt akarta tehát, hogy mégis legyen saját házuk. A tulajdonosok aztán maguk díszítik tovább kis hajlékaikat. Általában két vagy három nap, néha egy hét, hogy befejezzen egy lakást a művész. Némelyik bonyolultabb viktoriánus stílusú, némelyik kupola formájú, és ezek bizony hosszabb ideig tartanak. Ez a segítség kihagyja a hagyományos 30 éves jelzálogot, egy kis otthoni mozgást biztosít, sőt átformálja a gondolkodásmódunkat. (Forrás: heiscomingblog.wordpress.com.)
A szűkösebb anyagi lehetőségek, a viszonylagos szegénység egyébként nem csak hátrányt jelent. Ha egyszerűbb és kevés tárgyi környezetű körülmények között élünk, sokszor annál több időnk jut a kapcsolatok ápolására és arra, hogy önmagunkat mások számára önzetlenül hasznossá tegyük. Mert az elszegényedés ugyanúgy pontos diagnózist állít ki önzőségünk fokáról, mint a gazdagodás.
Az interneten keringő alábbi történet nagyon jó példája ennek.
Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre hétéves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén hazafelé tartottak, az apa kezdte a beszélgetést.
– Nos, mit gondolsz erről az útról?
– Nagyon jó volt, apa!
– Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
– Igen.
– És mit láttál meg mindebből?
– Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Mi meg alig látjuk egymást a sok dolgunk és a telefonjaink miatt.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben.
A kisfiú végül csak ennyit mondott:
– Köszönöm, apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.
A rászorulókon való segítés – ha igazi – elsősorban velük való törődés, velük való közösség, kölcsönös barátság, kölcsönös adás-elfogadás. Jézus ezt sokkal jobban tudta. Ezért is van az, hogy sosem látjuk, hogy ő személytelenül segített volna a rászorulón, hogy ne lépett volna vele kapcsolatba, hogy pusztán tárgyi segítséggel megelégedett volna.
A rászorulókkal szemben nem az a legnagyobb kötelességünk, hogy adakozzunk számukra, hogy vegyünk nekik ezt-azt, hogy támogassuk gyermekük iskoláztatását, hanem hogy egy asztalhoz üljünk, hogy együtt éljünk: hogy vállaljuk őket társaknak, barátoknak, társaságunk tagjainak.
Ugyanígy a meggazdagodás által előidézett személyiségkárosodások következményeit is csak a természetes közösségbe vonással lehet ellensúlyozni. A gazdagokra nem irigykedni kell, hanem segíteni nekik, hogy ők is normális és átlagos embereknek érezhessék magukat a közösségben.
A hónap kérdései
Elfogadtam-e annak valóságát, hogy mindannyian rászorulunk egymásra? Hogy számomra is fontosak a többiek, hogy nélkülük nem teljes az életem, hogy segítségük nélkül mindent nem tudok megoldani, megszerezni?
Hogy tudnám fejleszteni azt a képességemet, hogy egyre világosabban és pontosabban tudjam megítélni: ki mire szorul rá, kinek mi az igazi szükséglete?
A mindennapi kapcsolataimban mindazzal, amivel rendelkezem, hogyan tudnám mélyebben kielégíteni embertársaim szükségleteit?
Ki az a rászoruló a környezetemben, akinek hosszú távú és eredményes segítséget tudnék nyújtani élete változásához azzal, hogy barátságot kötünk egymással?
A hónap imája
Uram, te mutasd meg nekem
minden egyes embertársam esetében,
hogy mit adjak neki:
kenyeret vagy kölcsönt,
megértést vagy kérdéseket,
pénzt vagy reményt,
gyógyszert vagy jelenlétet,
ruhát vagy barátságot,
bocsánatot vagy felmentést,
kétséget vagy hitet!
Mert amikor azt adom,
amit te mutattál meg
igazi szükségként,
akkor a lélek sem éhezik többé.
Ámen.
Vagy:
Istenem, engedd meg,
hogy egy rászorulónak
a barátja lehessek!
Ámen.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
