Ökumenikus kórustalálkozó Rákospalotán

1396

Minden évben megrendezésre kerül kerületünkben tíz helyi gyülekezet részvételével a hagyományos kórustalálkozó. Így történt ez idén is.

Amikor az ember azt a szót hallja: hagyomány, sokszor ambivalens érzések keletkeznek benne. Ma ugyanis a hagyomány sokaknak a begyepesedettet, a maradit jelenti, nem pedig az élvezeteset, az örömtelit, a haladót.

Amikor én is meghallottam, hogy ez a ma délutáni program, először az jutott eszembe, mennyi minden egyebet kellene csinálnom, milyen kevés időm van, tényleg ez a legfontosabb, kötelező ide elmenni?

Mégis elmentem, mert megígértem, mert megbeszéltük, mert ezért próbáltunk már hetek óta – és nem bántam meg!!!

Elgondolkoztatott az egész délután, amikor a kórusokat hallgattam, a szebbnél szebb evangéliumi énekek, dicséretek, de még a latin himnuszok hallatán is. Arra gondoltam, hogy olyan világban élünk, ahol minden és mindenki az időnkre vágyik. Mégis oly pazarlóan bánunk ezzel a drága kinccsel. Rohanás az életünk, mindent gyorsan, mindent azonnal kell elvégezni, mert ezt kívánja a főnök, vagy ha nem csinálom, lemaradok – sokféle indokot lehetne sorolni, amelyeket ilyenkor mentségünkre sorolunk fel.

Ez a délután engem megállított. Amikor a katolikus templomban felhangzott a gyülekezetünk szomszédságában lévő református gyülekezet lelkipásztora, Szabó Sándor Péter igehirdetése, mintha egyet és egyre gondoltunk volna! Arról szólt ugyanis, hogy Keresztelő (Bemerítő) János más volt, különbözött kortársaitól. Nem olyan ruhákban járt, nem azt ette, nem azzal foglalatoskodott, mint a többiek, akik körülvették. Egyvalamiért élt és egyvalamiért halt – hogy beteljesítse annak akaratát, aki elküldte őt. Mi pedig majd szétszakadunk az erőlködéstől, hogy mindenkinek meg tudjunk felelni!

Amikor egymás után hallgattam az énekeket, gondoltam édesapámra, aki a mosogatás közben gyakran ezeket énekelte szívből, örömmel. Visszahangoztak bennem az ének szavai, és emlékeztettek arra, amire Isten hívott el, és azokra az időkre, amikor még én is „egy-ügyű” voltam. Bárcsak ismét olyan lennék! Bárcsak hasonlítanék, csak egy picit legalább jobban édesapámra, aki nem szégyellte, hogy nulla hangja volt, mégis örömmel, hálával dicsérte énekelve az Istent és Megváltóját, az Úr Jézust.

Jó volt hallgatni és figyelni az örömteli éneklő arcokat!

Arra gondoltam, milyen lesz a mennyben, ahol a Biblia leírása szerint Istent dicséri minden szüntelen. Bennem az énekek és az egész délután egy egészen új gondolatfonalat indítottak el, amely megváltoztatta a hozzáállásom, a gondolkodásmódom, az értékrendem.

Érdemes volt eljönni, jó volt itt lenni, kapcsolatokat ápolni, szeretni egymást!
Nagyon nagy hiány lenne e nélkül az esemény, lehetőség nélkül az életünkben! Érdemes időt szánni rá, megérte a próbák vesződsége, mert Isten fel tudta ezt az alkalmat használni, hogy minket közelebb hozzon önmagához és egymáshoz is! Köszönöm!
Sajnálhatják, akik nem voltak ott!