Sola fide

1969

„Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” (Habakuk 2,4)

Sola fide, azaz egyedül hit által, hitből van isteni élet, üdvösség. A reformáció egyik legfontosabb igazsága. Luther Márton, a reformátor élete 1505. július 2-án gyökeres fordulatot vett. Az addigi életvidám egyetemistából Isten kegyelmét és irgalmát kereső szerzetes lett. Éppen Erfurtba utazott otthonról, amikor borzalmas viharba került. Néhány órai járásra volt csak Erfurttól, mikor közvetlen közelében földbe csapott egy villám.

A légnyomástól földhöz vágódott, és halálfélelmében Szent Annához kiáltott: „Szerzetes akarok lenni!” Apja heves tiltakozása és fenyegetése ellenére is megtartotta fogadalmát: július 17-én belépett az erfurti Ágoston-rendi Fekete kolostorba, és szerzetessé lett, mert Isten kézzelfoghatóvá tette számára valóságát. Luther ettől kezdve tudta, biztos volt abban, hogy csak Isten számít.

Isten megtapasztalása szerves része hitbeli életünknek. Isten az embereket azért teremtette, „hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27–28). Ki kell tapintanunk, meg kell találnunk – ahogy Pál apostol fogalmazza –, el kell jutnunk hozzá mindenképp! Isten megtapasztalása mindenképp megrendítő élmény. A megrendítő élmény attól válik hitből valóvá, hogy egyrészt kapcsolódik hozzá a hódolat, a meghajlás, másrészt pedig a következmények vállalása.

André Godin olasz szerző négy jellemzőjét emeli ki a hiteles krisztusi hitű istentapasztalatnak:

1. Az istentapasztalat átalakít (transzformál). Az istentapasztalatban való felismerés szinte kikényszeríti azt, hogy máshogy kell folytatnunk ettől kezdve és ezután az életet.

2. Istennel aktív együttműködés kezdődik. A belső tapasztalat az út kezdete. Az isteni kegyelemmel való együttműködést meg akarjuk tanulni, elkezdünk ezen dolgozni. És az útnak nincs vége. Ezért helyesebb megtérés helyett a megtérés útjáról beszélni.

3. Az istentapasztalat ellenállásba ütközik. A régi, az eddigi életünk összeütközésbe kerül az újjal. Ehhez még társul a félelem is, amely vissza akar húzni az eddigi jól megszokottba, a régibe. Aki valóságos istentapasztalatból kezdte hívő életét, azt az embert ez a belső harc (a régi-új között) mindig jellemzi.

4. Az istentapasztalat aktív azonosulási folyamatot indít be. Megsejtünk egy új ideált, egy új emberképet, amely felé az életünket irányítani kell ettől kezdve. És ez a belső sejtés sokkal erősebb minden példaképnél, minden más hívő emberi hatásnál. Ahogy az emberek a szamáriai asszony történetében tapasztalták azután, miután maguk találkoztak Jézussal. Mert minden hiteles istentapasztalatban benne rejlik a személyes isteni tökéletesség megsejtése.

A valódi hívőség nem stagnál, ezért sosem lesz elbizakodott. A valódi hívőség újra és újra Krisztust keresi magában és mindenütt, hogy vele legyen, mert tudja, csak belőle, a vele való kapcsolatból, a benne való hitből élhet egyedül. Sola fide, azaz egyedül hitből van élet.