A stuttgarti Evangéliumi Sajtószolgálat szerkesztője, az evangélikus Judith Kubitscheck iszlámkutató és Judith Kühl szabadfoglalkozású újságíró 2014-ben fél évet töltött a kairói Mokattam szeméttelepen. A keresztény szemétgyűjtők életét, illetőleg Maggie Gobran és az általa alapított Stephen’s Children Szeretetszolgálat munkáját tanulmányozták.
Tapasztalataikat könyvbe foglalták, amely Németországban az év elején jelent meg. A könyv magyar fordítása rendkívül gyorsan elkészült, és az Immánuel Alapítvány Kiadója májusban meg is jelentette. Az Alexandra könyváruház eladási listáján – vallás kategóriában – jelenleg a legkeresettebb kiadványok között van. Evangélikus Élet című hetilapunk a könyv fordítójával, dr. Békefy Lajos nyugalmazott református lelkésszel, a Presbiter című lap főszerkesztőjével beszélgetett a kivételes asszonyról és életművéről.
– Angyal szállt le Kairóra – ezzel a címmel készített exkluzív interjút Maggie Gobrannel az Evangélikus Élet számára, az írás 2014. február 23-i lapszámunkban jelent meg. Hogyan ismerkedett meg a „kairói Teréz anya” történetével?
– A nemzetközi hírekben keresgélve bukkantam rá a kopt Mama Maggie történetére valamikor 2010-ben, amikor még a Magyarországi Református Egyház honlapjánál hírszerkesztő voltam. A hír szerint öt amerikai szenátor lobbizott a jelölőbizottságnál, hogy Maggie Gobran megkapja a Nobel-békedíjat. Tudomásom szerint ötször jelölték már e díjra. Még nem kapta meg, de ez semmit nem von le személyiségének értékéből. Kutatásom során aztán megismerkedtem az általa alapított Stephen’s Children – Szent István Gyermekei – Szeretetszolgálattal, amely akkor már nagyon széles körű jótékonysági hálózatot épített ki Kairóban, illetve Felső-Egyiptomban. Mára mintegy kilencvenöt keresztény szellemiségű óvodát, iskolát – ebből nyolcvanban ambuláns klinika is található –, öt szakmunkásképző központot, valamint látogatószolgálatokat,t áborok és családközpontok projektjeit működteti ez a több mint ezerötszáz munkatárssal dolgozó szervezet. Ezek többsége a Kairó dél-keleti részén elterülő szeméttelepen, a Mokattam nevű híres-hírhedt szegénynegyedben tevékenykedik. Az egyiptomi fővárosban nincs hivatalos szemétszállító szolgálat. A több mint tízmillió kairói szemetét kopt keresztények gyűjtik össze és szállítják el szamaras kordékon, s ugyancsak ők dolgozzák fel a hasznosítható hulladékot. Zabbalinoknak nevezik őket. Mintegy hetvenezer ember él ebből a nyomorúságos üzletből, amely továbbra is a nyomorban tartja őket. A muszlimok nem vállalják ezt a munkát, ez a keresztények „stigmája”. Mama Maggie története is Mokattamban indult1989-ben, amire a hírek alapján én is rákaptam…
– Maggie Gobran akkor még informatikát tanított a kairói amerikai egyetemen. Milyen változás következett be akkor az életében?
– A Gobran család tehetős, a kopt keresztény egyház iránt elkötelezett orvosdinasztia. Maggie-re nagy hatással volt édesapja, George, aki a szegényeket rendelési időn kívül is mindig – ingyenesen – ellátta, illetve a nagynénje, Mathilda – Tedda néni –, akitől a kopt spiritualitást, az imádkozást, a napi bibliaolvasást vette át. Maggie kitűnő eredménnyel végezte tanulmányait, sportolt, irigylésre méltó karriert futott be: dolgozott vezető menedzserként a Siemens és a BMW cég egyiptomi kirendeltségén, professzori állást kapott az egyetemen, a kairói felső tízezerhez tartozott. A feltűnő szépségű szőke nőben viszont végig bujkált egy hiányérzet: nem érezte kielégítőnek az életét. A kopt egyházban a gyülekezetek diakóniai szolgálatot is végeznek, és egy ízben Maggie-t elhívták a mokattami nyomornegyedbe karácsonyi ajándékosztásra. (A kopt karácsony január 7-re esik. –A szerk.)Később csatlakozott ahhoz a fiatal orvoshoz, dr. Adelhez, aki a szeméttelep lakóit látta el. Maggie-t mélyen megrendítette a gyerekek kiszolgáltatottsága, az elviselhetetlen bűzben, mocsokban, patkányok között töltött élete. A látottak nem hagyták nyugodni. Eszébe jutott Teréz anya szolgálata és az ige, mely szerint Jézus „gazdag lévén szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).Visszament a szeméttelepre. Útközben találkozott egy faszénárusító kislánnyal és édesanyjával. A kislány mezítláb volt, noha olyankor ott is meglehetősen hideg van. Maggie cipőt akart neki vásárolni, de a lány inkább édesanyjának kért cipőt, mondván: „Neki nagyobb szüksége van rá, mert még sosem volt cipője, és ő hatunkért járja a szeméttelepet.” Maggie elképedt a kislány önzetlenségén. Akkor tapasztalta meg először, hogy a mélyszegénységben élők is milyen nagylelkűek tudnak lenni.
– Alkalmankénti adományokkal azonban nem lehet érdemi változást elérni egy nyomornegyed gyermekeinek életében.
– Ezzel Maggie is tisztában volt. Óvodákat, iskolákat kell a gyerekeknek biztosítani, ahol az alapvető higiéniai ismereteket, a közösségi viselkedést, az írást és az olvasást elsajátíthatják. A szakképzés is kulcsfontosságú, hogy a nyomorból ki tudjanak törni, hogy a „zabbalinsors” ne termelődjön újra. Az első óvodát 1993-ban adták át. A muszlim környezetben ez nem volt egyszerű, gyanakvást, ellenségeskedést váltott ki. A második óvodát a hadsereg buldózereivel rombolták le, hivatalos állami felhatalmazással. Az építési engedély hiányára hivatkoztak, ami természetesen nem volt igaz. De Maggie-ék nem adták fel: a lerombolt óvoda helyett három újat építettek.
– Hogyan tudták finanszírozni az építkezéseket? Hisz kezdetben sehonnan sem remélhettek támogatást.
– Valóban, legalább tíz évnek kellett eltelnie, mire először a kopt egyház, majd a nyugati segélyszervezetek, végül – a gyerekek oktatásáért – az egyiptomi állam is támogatni kezdte Mama Maggie szeretetszolgálatát. Eleinte a családi ékszereinek elzálogosításából szerezték meg az indulótőkét, Maggie még a jegygyűrűjét is beadta egy örmény aranyműveshez. A férje, Ibrahim persze már másnap – saját zsebből – visszaváltotta a jegygyűrűt.
– Hogyan kapta Maggie a „mama” megszólítást?
– Maggie a gyerekek között érezte a legjobban magát, velük megtalálta azt az örömöt, amelyre mindig is vágyott. Igyekezett mindenben azonosulni velük. Nem festette magát, nem használt kölnit, egyszerű, maga tervezte fehér lenruhába öltözött. Jelenség volt, és a gyerekek viszonozták a szeretetét, ők kérték, hogy „mamának” szólíthassák. A Csend grádicsa című imameditációjában Maggie ezt írja: „Ha letérdelek, és ránézek erre a gyermekre, Krisztust látom a szemében, és Krisztus szólít meg engem, hogy kövess engem. Azt a gyermeket pedig követni kell, vigyázni rá és tisztelni, mert az én Uram tekint rám az ő szemein keresztül.” Érdekes adalék, hogy Maggie mamát életművéért tavaly az egyiptomi szociális minisztérium kitüntette a „példamutató anyának” járó éremmel, amelyet évente osztanak ki. Az elismerés jelentősége óriási, mert jelzi, hogy a hivatalos muszlim kormányzat is értékeli egy keresztény asszony munkásságát és hitét, aki ráadásul „százezer gyermek anyjának” tartja magát.
– Maggie mamának viszont van két vér szerinti gyermeke is.
– Igen, van egy lánya, Ann és egy fia, Amir. Maggie Gobran szellemiségének, különleges személyiségének is köszönhetően a fia életében is hasonló fordulat következett be. Amir is a legjobb egyetemeken tanult közgazdaságtant, és nagyon jó állásban helyezkedett el. Két éve azonban, mivel a lelki kielégülést ő sem találta meg sikeres világi karrierjében, londoni bankmenedzserként, a Sínai-félsziget egyik kopt kolostorába vonult elmélkedni. Három ott töltött hónap és intenzív bibliaolvasás, számtalan beszélgetés és imameditáció után döntött úgy, hogy bevonul szerzetesnek. Édesanyja soha nem erőltette rá a vallást és Krisztus követését, de kisugárzásának, szelídségének kétségkívül nagy szerepe volt fiának döntésében.
– Miben látja a könyv és Maggie Gobran életművének üzenetét?
– Az üzenet többrétegű. Van diakóniai üzenete, nevezetesen, hogy minden szónál ékesebb és meggyőzőbb a tett. Az építkező, a cselekvő szeretet olyan keresztyén életmintát mutat fel, amely a szeretet hatalmát és erejét példázza napjainkban. Interkulturális és felekezetközi jelentőséget is hordoz: a muszlim környezetben és kultúrában felmutatni a keresztény örökséget a rivalizálás rossz íze nélkül. Láttatni a cselekvő szeretet eredményeit. Az iskolák, óvodák muszlim gyerekeket is befogadnak, nem kizárólag a kopt keresztényeknek épültek. A könyv túlemel az előítéleteken és a felekezeti, vallási elfogultságon. Az ima fontossága, az orációs élet korszerűsége a következő érték. A könyvben több helyen olvasható, hogy nem volt döntés, amelyet ne előzött volna meg ima. Maggie mama semmit sem tett, amíg belülről nem érezte, hogy Isten rábólintott a döntésére. A gyermekeket is megtanította imádkozni, és munkatársainak százaival heti rendszerességgel jön össze igetanulmányozásra és imádkozásra. Szociológiai jelentősége is van a könyvnek, mert leplezetlenül feltárja a nyomortelep világát és a benne létező különös ellenkultúrát, amely a felemelt gyerekek és szüleik hálájáról szól. Bepillantást nyújt továbbá az „arab tavasz” ellentmondásaiba és az önzetlenség – olykor az egyiptomi elitrészéről is megmutatkozó – kultúrájába. Erre mutatott példát az ország főépítésze is, aki a szeméttelepekre ingyen megtervezte az egyszerű, lakható, a fertőzéseket csökkentő könnyűszerkezetes házacskákat – Maggie mama szeretetműve iránti tiszteletből. Ennek a szeretetműnek és a könyvnek azonban talán a pedagógiai jelentősége a legfontosabb. Felfedezteti az olvasóval, milyen veleszületett, istenadta nagylelkűség, önzetlenség lakozik a nyomornegyedek gyermekeiben. Minden hazai egyházi s nem egyházi iskolában ajánlott olvasmányként lehet(ne) szólni a könyvről, tanulhatnának belőle a pazarló jólétbe, önzésbe feledkező, szeretethiánytól vergődő hazai generációk.
Forrás: http://bekefy.agnusradio.ro/2015/07/szeretetmu-nyomortelepen-interju-dr.html?q=maggie
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
