Az én Krisztusom

Nagyszerű a cím, a téma, amit a szerkesztőtől kaptam ehhez az íráshoz. És előkerült a gondolataimban Pál apostolnak a rómaiakhoz írt gondolatsora. Az 5. fejezetben három fő dicsekvési okot ír le:

• dicsekszünk azzal a reménységgel, hogy részesülünk Isten dicsőségében;
• dicsekszünk a megpróbáltatásokkal;
• ezenkívül még dicsekszünk is Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most részesültünk a megbékélésben. (Róma 5.2,3,11)

Sok évvel ezelőtt történt, hogy nővéremnek segítettem valamilyen munka elvégzésében, amiben alaposan megizzadtam. Egy kisgyermek állt meg mellettem, látva küzdelmemet egy zsalu kibontásával, és a következőt mondta: „Az én apukám ezt már régen megcsinálta volna!” Aztán továbbállt.  Én meg ott maradtam, porig alázva, hogy mennyivel ügyetlenebb vagyok az ő apukájánál.

Harminc év után is visszacseng az emlékeimben e kisgyermek büszke mondata:  „Az én apukám…”. És gondolkozom, hogy vajon én hogy tekintek Istenre, kinek ismerem Jézus Krisztust, hogy tudok-e dicsekedni vele, vagy inkább szemérmesen elhallgatom, hogy hozzá tartozom?

Egy Hőst látok magam előtt, aki otthagyta kényelmes, mennyei otthonát, és emberré lett érettünk.

Az én Krisztusom a földön járt, szolga lett, erővel, hatalommal élt, csodákat tett, gyógyított, tömegeket vonzott magához, ezreket elégített meg étellel, üzenettel.  Ő telve volt szeretettel, és minden cselekedetével azt erősítette meg, hogy jót akar nekünk.

Az én Krisztusom lehajolt a kisgyermekekhez, felemelte a csüggedőket, a bűnösök barátja volt, csodálatos életet élt.

Az én Krisztusom tudta, mi vár reá, és nem futamodott meg, pedig lett volna rá hatalma. Végigment a legnehezebb úton is. Látom Őt, amint a gonosz dobálja rá a világ bűnterhét, mocskát, szennyét, láncokat, köteleket, és Ő csendben tűr. Az emberiség minden bűne reá hull, és Ő hordozza. Csattog a korbács, a köpések undorítóan záporoznak, szidják, s az én hős Krisztusom csendben hordozza még a keresztfát is. Engedi, hogy pőrén még oda is szegezzék a fához, hogy csúfolódjanak vele.

Az én Krisztusom még azt is elhordozta, hogy az Atya elhagyta, és nem kiáltott tizenkét sereg angyalért – pedig megtehette volna. Belehalt az ítéletbe, majd sötét sírüregbe helyezték a testét. Az én Krisztusom meghalt. Rajta az ítélet, a halál, a kő súlya, vége.

Vége? Neki? Hogy lehetne vége? Kimondhatatlan örömünnep támadt!  Húsvét hajnalban az én Krisztusom feltámadt, él! Felfoghatatlan. Mintha a legerősebb halál-láncok, amelyek megkötözték porrá morzsolódva hevernének a földön, mert az ítéletet elszenvedte, mintha az ellenség, amely megölte, nyüszítve lenne a lába alatt, mintha Ő lenne a világ Ura! De hiszen Ő az!  Neki adatott minden hatalom mennyen és földön! Az én Krisztusom örökké él, többé soha nem fog meghalni, hatalmának semmi nem szabhat gátat, Ő az Úr!

Az ünnepre készülődve ezek a gondolatok vannak előttem.

Hallom Uram hangját, amikor hitem, hitünk megvallásáról beszél: „Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében.”(Lk 9,26)

Ez azt jelenti, hogy ha én megvallom Őt, Ő is megvall majd engem! A dicsőségben érkező néven szólít majd, és azt mondja, hogy az övé vagyok!

Kedves Testvérem! Adja meg a mi Krisztusunk ezt a kimondhatatlan kegyelmet. Ő, aki meghalt a bűneinkért, és feltámadt a megigazulásunkért, adjon áldott ünnepet, boldog életet a földön, és üdvös örök életet!