Sámson

0
358

Minden kornak megvan a maga erős embere. Ma ez a keresztények között is így van. Az átlagemberek általában egy erős ember mögött sorakoznak föl. Az erő azonban viszonylagos fogalom. Hogy kinek miben van az ereje?

Ez nagyon változó. De legtöbb esetben egyúttal abban van a gyöngesége is. Ugyanis erős oldalunk területén vagyunk a leginkább sebezhetők.

Az Úr Jézusnak az erősekkel volt a legtöbb küzdelme, a farizeusokkal, az írástudókkal és a papokkal. Velük szemben a hatalom nélkülieket, a gyöngéket (a súly nélkülieket) kereste föl, segítette és védte.

Maga a karizmánk megléte még nem garancia arra, hogy jól is élünk vele. Sámson például csupán egyfajta fenegyereke lett Izraelnek, de nem a lelki vezetője. Legalább annyi bajt okozott, mint amennyi jót tett. Története csak egy mások csodálatára vágyó és szertelenkedő, hősies nagyság tragikus képét mutatja. Ráadásul lelki mélység nélkül élt, és látható módon ez nem zavarta. Erejéhez nem párosult bölcsesség vagy alázat. Játszott a hatalommal, sőt játszott a szerelemmel is. A vele kapcsolatos csodák nem isteni igazolások, hanem szabadító jellegűek. Istennek mindig abból a helyzetből kellett kimentenie őt, amelybe saját szabad, de csapongó akaratából ment bele. Emiatt Izraelnek sem jó szabadítója, sem jó bírája nem lett.

Mi is épp akkor vagyunk életveszélyben, amikor mint erőseknek minden sikerül. Az erőnk legnagyobb veszélye az, hogy lebecsüljük a bennünk is meglévő bűnünk hatalmát. Aki „erős”, abból a közösségben szigorú ítélőbíró és lelketlen hajcsár lesz. Akaratát tűzön-vízen átviszi.

Sámson minden hőstettét egyedül hajtotta végre. Nem voltak barátai, csak olyanok voltak körülötte, akik csodálták vagy függtek és féltek tőle. Szerelmei és házasságai sem békések és boldogok voltak, hanem csak bajt hozók és gyötrelmesek. Ezt az ő kivételével mindenki más előre látta. Miatta szégyenült meg sok esetben Isten ügye is. Nem volt olyan, aki az igazat meg merte volna mondani neki. A Bírák könyvében Sámson történetétől kezdve csak szégyenteljes dolgokat olvashatunk. Végül majdnem olyan erkölcsi állapotokat, mint amilyen Szodomában és Gomorában volt.

Végzetessé válik a helyzetünk, amikor a dicséretekhez hozzászokunk, az igazságot viszont nem bírjuk elviselni. Nincs mellettünk egy prófétalelkű, aki elég bátor lenne arra, hogy figyelmeztessen.

De Istenhez még a lelepleződő szégyen és a csúfság között is lehet kiáltani. Ott, ahol az emberek már kimondták az utolsó szót fölöttünk. Pedig ez egyedül csak az Istené lehetne. Ezért nem tragédia még ez az utolsó szó sem, mert kiderül róla, hogy csak utolsó előtti. Isten Sámson imájának meghallgatásával szakította félbe ezt a tragikus sorsot, bár ebbe Sámson belehalt. De még a halálával is pusztított. Nem történt ebben sem valamiféle katarzis.

Isten ügyét csak halálosan komoly lelkülettel és alázattal lehet munkálni. Inkább sehogy se tegye az ember, mint így. Nem a magányos sikeremberek újítják meg az egyházat sem. Ők csak az ön- és közveszélyes hitújítók. Az egyház ereje ma is csak a gyengeségében van. Isten inkább visszaparancsol, mint harcolni küld. Isten igazi küldötte ott van örökre a bitófán, a Golgota keresztjén. Ezen a szégyenfán mutatkozott meg legvilágosabban az ő szabadító hatalma és az ő megtartó ereje még a halál gyengeségében is. De ugyan ki kívánkozik ma oda, ha ráadásul erős is lehet?

Megosztás

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

+ 25 = 26