Luther hatása az istentiszteletre és Bach zenéjére

Elhangzott az Újpesti Baptista Imaházban 2017. március 26-án

0
154
Bach szobra a lipcsei Szent Tamás templomnál

A 16. században végbement reformáció legnagyobb vívmánya az volt, hogy helyreállította Isten igéjének tekintélyét az egyházban és az egyének életében is.

Ennek határozott képviselője Luther Márton volt, a reformáció legnagyobb alakja, aki mellé más lángelmék, Istenért buzgólkodó vezetők és egyszerű emberek is felsorakoztak. Személyéhez fűződik a sola scriptura hangsúlyozása, amely alapján igyekeztek minden vallási tanítást a Szentírás fényébe állítani. Hisszük, hogy Isten Szentlelke volt, aki rádöbbentette Luthert és a későbbi reformátorokat is az egyházban elburjánzott sok romlottság és istentelenség forrására, mégpedig arra, hogy félretették a Szentírást. Jubileumi év a 2017. esztendő. A reformációt az idén hangsúlyosabban ünnepeljük, mint máskor, hisz 500 éve kezdődött el az a folyamat, amely a kereszténység megújulásához, Isten igéjének újrafelfedezéséhez vezetett. Isten igéjével együtt ismét Krisztus és az ő áldozata vált hangsúlyossá, elsőként annak a németországi szerzetesnek a hitvallásában, akit Luther Mártonnak hívtak. Vele kezdődött el az a folyamat, amiről épp az ő tanítása alapján bátran állíthatjuk, hogy folytatódnia kell a mai napig.

Luther Márton ráérzett arra az igazságra, hogy Isten igéje az, ami felfrissítheti, megváltoztathatja, megmozdíthatja mindazt, ami addigra megcsontosodott, berögződött, megfásult, bűnös volt, és lényegileg megszüntette, szürkévé és hatástalanná tette mindazt, ami eredetileg színesnek, mozgalmasnak és hatásosnak indult a kereszténység életében. Luther Márton a Biblia tanulmányozása során látta meg az akkori egyház szellemi kiüresedését, és döbbent rá arra, hogy maga Krisztus hiányzott a formálisan működő egyház életéből.

Luther, aki a teológia doktora volt Wittenbergben, először maga ismerte fel Isten igéjének egyedüli tekintélyét. Már jóval a 95 tétel kiszögezése előtt, 1513-tól kezdte magyarázni a zsoltárokat, majd a Római levelet és a Galatákhoz írt levelet. Felfedezte, hogy az Ószövetség is keresztény könyv, amely előrevetíti a Megváltó halálának eseményét. Különösképpen megérintették őt a 22. zsoltárban olvasottak. Hosszasan és mélyen elgondolkodott azon, hogy miért kellett Krisztust elhagynia Istennek a kereszten.

Dr. Gerzsenyi László írja egy magyarázatában: „Ez súlyosabb volt a Gecsemáné gyötrelmeinél, a korbácsolásnál, a megcsúfolásnál és a szögek okozta fájdalomnál is. Ez volt maga a pokol. Így lett Krisztus a fájdalmak férfia. Mert fölvette tisztátalanságunkat és gonoszságunkat. Ez a kereszt bolondsága, és Krisztus ezt értünk vállalta. Előbb úgy értette Isten igazságát, hogy az megköveteli az embertől a tökéletest, amire ember sohasem képes. Később a Római levél alapján meglátta, hogy ez a tökéletes igazság Isten ajándéka az embernek Krisztusban.”

Luther a Biblia tanulmányozása közben mély katarzison esett át. És ez a mély átélés erősítette meg hitében, hogy egyházi hatalmasságok előtt is bátran kitartott igei meggyőződése mellett, és biblikus iratait nem vonta vissza. A Biblia fölfedezése tette őt bátorrá és biztossá, hogy így védelmezze álláspontját: „Lelkiismeretünk ellen cselekedni nem biztonságos, sem nem lehetséges. Itt állok tehát, másképp nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!”

Luther Márton megtérésének, bibliamagyarázatainak és prédikációinak hatására először Wittenbergben, majd szerte németföldön kialakult az istentiszteletnek egy lutheri formája. A Biblia került az istentiszteletek középpontjába, amelyet három hónap alatt fordított le Wartburg várában. A misének a nép számára addig érthetetlen latin szövege átváltozott a mindennapi élet beszédére, és Luther 1526-ban előállt a német misével. Azon mindent németül mondtak a Kyrie és a Christe eleison kivételével. Az összejöveteleken sokat olvastak a Szentírásból, és legalább annyi magyarázatot is fűztek hozzá. Központi helyre került a prédikálás. Ezt illusztrálta az is, hogy a szószék magasabban volt az oltárnál. Luther hangoztatta, hogy az üdvösség az ige által van, és az ige nélkül az istentisztelet elemeiből hiányzik a szentségi minőség. Fontos az igeértelmezés, mert egyedül az képes meggyógyítani a lélek sérüléseit.

Luther sokszor hangoztatott igéje: „Az igaz pedig hitből él.” Azt írta: „Éjjel és nappal ezen elmélkedtem, amíg fel nem ismertem a szó igaz jelentését, miszerint Istennek igazsága az az igazság, amellyel kegyelme és puszta könyörületessége révén hit által megigazít bennünket.”

A reformáció idején a Szentírás előtérbe kerülése által teljesen átalakult az istentisztelet. Ezt nagyban elősegítette az is, hogy Gutenberg 1456-ban föltalálta a könyvnyomtatást, és elsőként a Biblia került ki a nyomdájából. Ez forradalmasította a Biblia terjesztését is.

II.
Luther Márton istentisztelet-reformja nagyban érintette az egyházi zenét is. Luther átdolgozta a pap, a kórus és a gyülekezet éneklését egyaránt. Azt tartotta ugyanis, hogy az éneklés legjobb fölkészülés mind az igehirdetőnek, mind az igehallgatóknak arra, hogy Isten igéjét kellő áhítattal és készséggel fogadják. A zenéről azt mondta: „A zene elűzi az ördögöt, és örvendezővé teszi a népet. Elfelejtenek minden haragot és tisztátalanságot, gőgöt és ehhez hasonlót. A teológia után a zenének adom a legmagasabb helyet és a legnagyobb tiszteletet. Nem cserélném el kis zenei tudásomat valami más nagyszerűvel.”

Luther Mártonnak az igéről és a templomi zenéről hirdetett, reformációvá terebélyesedett 16. századi gondolatai nem haltak el, olyan erősen éltek a lelkekben, hogy azok mély hatást gyakoroltak még kétszáz év távlatából is Johann Sebastian Bach 18. századi munkásságára. Lutheri örökségnek gondolhatjuk azt a tényt, hogy Bach az ő művészetében szinte mindent az igére alapozott. Dr. Kamp Salamon, a nemrég Kossuth-díjjal kitüntetett evangélikus főzeneigazgató megfogalmazása szerint: „Luther és Johann Sebastian Bach életműve egyaránt a krisztusi evangélium kegyelmében született, és innen nyeri ragyogó fényességét, és innen támad fel erővel.” Bach Luther nyomán építette be és zenésítette meg koráljaiban, kantátáiban és passióiban a Biblia gondolatait. Dr. Kamp egy előadásában ezt így fogalmazta meg: „Bach zenéjének legrejtettebb és egyben legdrágább kincse Jézus Krisztus jelenléte.” Nem véletlen, hogy az evangélikus lelkész-orgonista, Gáncs Aladár könyvcímében Johann Sebastian Bachot az „ötödik evangélistának” nevezte.

A két óriás, Luther és Bach kétszáz év különbséggel, más-más korban éltek ugyan, de Isten üzenetének, a Bibliának tisztelete és megélése összekötötte őket. A közel kétszáz éves időtávlatban is akadtak olyan személyek, akikre Bach felnézhetett, mint a 17. században élt neves énekszerző Paul Gerhardt, akinek a hitvallása és irodalmi munkássága szintén Luther reformátori művében gyökerezett. Nem egy értékes, elmélyült szövegével találkozunk a Baptista gyülekezeti énekeskönyvben is, hogy csak kettőt említsek példaként: az Ó, megsebzett Krisztus-fő kezdetű Hassler-korált Gerhardt mélyértelmű szövegével Bach beépítette többek között a Máté-passióba is. De kedvelt karácsonyi énekünk, az Itt állok jászolod felett szövege is Paul Gerhardté, amit maga Bach zenésített meg és gyönyörű harmonizációval látott el.

Hogy mindezek a zenei szépségek megszülethettek, az a Luther korabeli egyházzenei életre vezethető vissza, amelyben Luther határozott egyénisége és adottságai játszották a főszerepet. Amíg a reformáció több irányzata is szemben állt a művészi egyházi zenével, addig Luther nyitott volt ebben a dologban. Az éneket és a zenét nem száműzte az istentiszteletről, míg például Kálvin egy időben megtiltotta az orgona használatát a templomokban.

Érdemes ennél az állításnál egy pillanatra megállni, mert az újabb kutatások cáfolni látszanak azt a hagyományt, miszerint Kálvin maga hordatta volna ki a református templomokból az orgonákat. Dr. Bódiss Tamás, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense a Kálvin-emlékévek zárókonferenciáján A Kálvinról alkotott egyházzenei képünk új vonásai című előadásában autentikus forrásokkal igazolta, hogy Kálvin nem űzte ki az orgonát a templomokból, csak az új, egyszerűbb liturgia nem igényelte az orgona megszólalását az istentiszteleteken.

Ugyanakkor Kálvin szigorúan megkövetelte a szekuláris és a szakrális zeneiség szétválasztását. A templomi éneklés ne legyen „afféle könnyedén csapongó”, hanem legyen benne „súly és fenség”, mert az egyikre vigadnak az emberek, „a zsoltárt pedig a szent gyülekezetben éneklik”.

Mint egyik idézetben utaltam is rá, Luther zeneileg képzett volt. Feljegyzésekben olvasható, hogy lapról jól énekelt, játszott lanton és fuvolán, sőt komponált is. A Luther által szerkesztett liturgiákban a pap szinte mindent énekelt (recitált). Természetesen a prédikációt kivéve! Vallotta, hogy az evangélium új éneket ad a szánkba. Az egyházi zene célja pedig az evangélium hirdetése mások felé.

Luther kora, a 16. század egyben a reneszánsz kora is volt. Virágzott a kórusművészet. Ekkor élt Lassus és Palestrina is. Luther kitörve az akkori katolikus szerzetesi életszemléletből nyitott volt a reneszánszra is. Egyik kortársa volt Josquin de Pres. Zenéjét hallgatva azt mondta: „Isten a zene által is hirdeti az evangéliumot.” Sőt, maga is tapasztalta a zene áldását, ezért ajánlotta egyik barátjának: „Ha szomorú vagy, ülj az orgona mellé, énekelj és muzsikálj, míg ezek a szomorú gondolatok eltávoznak.”

Johann Sebastian Bachot számtalan mozzanat kapcsolja Lutherhez. Beleszületett és benne élt a korabeli gazdag lutheri zenében. Utcán, templomban, különféle alkalmakon énekelt a diákkórusban. Az akkorra már elfelejtett Luther-énekek közül húszat használt fel kantátáiban. Egy zenetudós előadásában Bachot második Luthernek nevezte, mert kutatásai bizonyítják, hogy teljesen Luther szellemében fogja fel a zene szolgálatát. Luther mondta: „Isten szól hozzánk igéjében, mi pedig felelünk neki énekben és imádságban.” Bach zenéje nem szubjektív vallásos zene, hanem „felelet az elhangzott igére”.

Bach zenéjét nevezhetjük alkalmazott muzsikának is, amely minden esetben Isten felé szól. Köztudomású, hogy partitúráinak végén nem mulasztotta el odaírni a három betűt, SDG – Soli Deo gloria! Isten dicsőségére. Így nevezhetjük Bachot éneklő kórusunk szolgálatát mi is a mai divatos terminológiával éneklés helyett akár dicsőítésnek is!

Bach egyházi zenéjét átszövik a korálok. Ezek a gyülekezet hitét szólaltatják meg. Zeneszerzői munkásságában a korabeli lutheri liturgiát követi. Orgonaműveit az egyházi év rendjében állította össze, ezek a korálelőjátékok.

Ha hasznosítani akarjuk a reformációban forradalmasított istentisztelet tanulságait, akkor egyedül Isten igéjének nagyságát kell minden alkalommal magasra emelnünk. Énekeink feleljenek az ige üzenetére, megerősítve bennünk annak mondanivalóját. Hála van a szívemben, hogy Újpesten nem öncélú a zene, hanem alkalomról alkalomra fontos eszköze hitünk megerősödésének, akár Johann Sebastian Bach, akár más zeneszerző énekét énekeljük.

Felhasznált irodalom:
Bódiss Tamás: Kálvinról alkotott egyházzenei képünk új vonásai. Előadás. Kálvin tér, 2014.
Gáncs Aladár evangélikus lelkész-orgonista írása. Evangélikus Élet, 2000.
Gerzsenyi László egyháztörténész előadása. Rákoscsaba, 1999.
Kamp Salamon evangélikus karnagy előadásai. Evangélikus Múzeum, 2017.
Marosi Nagy Lajos: Reformáció. Új Lant, IX. évf., 2000, 8–9. o.
_____Tisztán és hallhatóan. (Budapest: Baptista K., 2015).

Forrás: http://szolgatars.hu/luther-hatasa-az-istentiszteletre-es-bach-zenejere/

Megosztás

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

+ 33 = 43