Fáradságos munka

0
303

Nincs bennem semmi különös fáradtság, belefáradás, ezért foglalkoztat a fáradság kérdése. Bölcs nagy „barátunk”, Salamon király megállapítja:

„Élvezd az életet mulandó életed minden napján… mert ez jutott neked az életben és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt.” (Préd 9,9–10)

Persze jól tudjuk, hogy ez csak egy didaktikus mondás e kérdésben, de nagyon tanulságos. Mert a munka általában fáradságos, abbahagyhatatlan sodrás, de enélkül nem tudnánk „élvezni az életet”. De hogy mi ez az „élvezet”, ez elvezet a megoldáshoz: „azért fáradunk, mert az élő Istenben reménykedünk” (1Tim 4,10). E mondásból kihallatszik az a bizonyosság, hogy az élet élvezése nem tobzódó tékozlás, hanem a kapott, szerzett és gyűjtött javak örvendező felhasználása.

Olyan családban és közösségben növekedtem és váltam „emberré”, amelyben szigorú – bibliai és hagyományhű – alapelvek szerint értem meg az önálló életszakaszomat. Semmi ártalmas szenvedély, hanem tiszta beszéd és életmód, szorgalmas tevékenység és örömteli vállalása a nehézségeknek, próbáknak is.

Népiskolai bizonyítványomat máig őrizgetem. Meglepődve szemlélgettem a bejegyzett „osztályzatokat”. Magaviselete: dicséretes. Szorgalma: ernyedetlen. Előmenetele: kitűnő. Legjobban az ernyedetlen tetszik. Azóta is életprogramom része ez a besorolás. Szerettem úgy elkezdeni, folyamatosan cselekedni és elvégezni feladataimat, hogy közben el ne ernyedjek, ne akarjam letenni, abbahagyni. Kedvelem a „fáradságos” munkát. Még akkor is, ha olykor-olykor az Ézsaiás jóslata szerinti egy-egy fárasztó időszakába kerül az életem. (Meg nem értés, csalódás és így tovább.) Ő azt mondja: „Hasztalan fáradoztam, semmiért. Hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem.” (Ézs 49,4) Pedig jól tudom, hogy az Úrért végzett szolgálat és vállalt áldozat sosem hiábavaló.

Már szolgálati utam elején bevéstem agyamba, szívembe Jézus óvó szavait. Bármilyen kegyességi produkció fényében sütkérezném is, de földi dicsőségért és dicséretért?! Az Úr erre azt mondja, hogy „így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól” (Mt 6,1). Sok törtető atyafi életéből kimaradt ez a mondat: „becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek…” (1Thessz 5,12) Ezt a mondatot „négyzetre emeli” egy hasonlóan bátorító ige: „kétszeres megbecsülést érdemelnek elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.” (1Tim 5,17)

Gazdag szókincsünkben egyedülállóan árnyalt két kifejezésünk van. Az egyik az „elfáradni” ige, a másik a „megfáradni” kifejezés. Valamit ez utóbbiról! A köznyelvben ismert változata ennek, hogy „sajnos, kiégett!”. Lelkipásztor-kollégák között is előfordult (és előfordulhat), hogy valaki belefárad a folyamatosan leterhelő szolgálatba. A „megfeszített akarat” ez ügyben nagyon kifejező összetett mondás. Ilyenkor hangzik el: „Nem bírom tovább! Kiszállok!” És jön a magyarázkodás is: „Nem vagyok én egy igavonó állat! Miért áldozzam fel magamat?! Se bér, se kenyér, se eredmény. Nekem ez nem éri meg.”

A szent hivatáshoz tartozik, hogy itt nemcsak „belépőjegy” van, hogy vállalom!, hanem „kilépőjegy” is, amit a megbízó Urunk ad majd ezzel a felirattal: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj, és osztozz urad örömében!” (Mt 25,23) És akkor beléphetsz az örök Éden ajtaján.

Elfáradni „szabad”. Ez egy természetesnek mondható kísérő jelenség az „átadottak” életében. „…emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett reménységetek állhatatosságát…” (1Thessz 1,3) Az „emlegetjük” kifejezés arra az imatáborra utal, mely körülveszi életünket. Hálás vagyok minden barátért, testvérért, akik így bátorítanak: „Sokat imádkozom érted. Rajta vagy az imalistámon!” – De jó! Ez tartja bennem a lelket.

„Miért csinálod még mindig? – ezt szokták kérdezni. – Elég idős vagy már ehhez! Le szabad tenni a batyut!” Erre ez a válasz izzik szívemben: „Szolgálni szeretnék, amíg csak élek. És csak addig élek (éljek), amíg szolgálhatok.”

„Aki győz” – mondja a szintén „agg” János apostol testvérem. Tehát „aki győz, annak nem árt a második halál… Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában… felírom rá… az én új nevemet.” És „annak nem árt a második halál” (Jel 2,11; 3,12).

Munka, fáradozás! Megfáradás nélküli kitartó hívő élet. – Segíts, hogy úgy legyen!

Megosztás

NINCS HOZZÁSZÓLÁS