Minél jobban átitat az evangélium, annál hálásabb leszek – a körülményeimtől függetlenül. Ha az élet áldásaira úgy tekintek, mint a vízre a pohárban, lehetek elégedetlen, hogy a pohár félig üres, de lehetek hálás is, hogy félig tele van. Kétségkívül az utóbbi hozzáállás a jobb a kettő közül, de az evangélium még ennél is sokkal mélyebb hálát fakaszt bennem.
Az evangélium először is emlékeztet arra az igazságra, hogy amit Istentől érdemlek, az nem más, mint jogos haragjának kínokkal teli, habzó pohara. Ezt a poharat kellene kiinnom, ha jogosan megkapnám azt, amit érdemlek. Ezt belátva arra jutok, hogy ha Isten egy teljesen üres poharat nyújtana át nekem, az magában elég ok lenne az örök hálaadásra. Ha ezen felül lenne egy apró áldáscsepp ebben a pohárban, az Isten felfoghatatlan kedvességét jelentené számomra.
A puszta tény, hogy Isten egy olyan poharat adott át nekem, amely telve van „minden lelki áldásával a Krisztusban” (Ef 1,3), haragjából pedig egy csepp sem került bele, leírhatatlan örömmel tölt el. Ami pedig saját földi helyzetemet és javaimat illeti, olyan fényben látom őket, mint hatalmas kegyelmet a pokolhoz képest, amelyet jogosan érdemelnék.
Bármilyen helyzetbe helyez is engem Isten, először azért vagyok hálás, hogy abban a pillanatban sem azt a haragot kapom, amit megérdemelnék. (A pohár üres fele sosem tűnt ilyen jónak!) Másodsorban pedig hálás vagyok azokért az áldásokért, amelyeket haragja helyett kaptam tőle.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
