Családi öröm

0
813

Férjem nemcsak sógort kapott az Úrtól a lelkipásztorában, hanem lelki mentort is. Erős szálak fűzték hozzá, így nem meglepő, hogy ha valahová útra kellett mennie a pásztornak, ő vitte. Éveken át tette örömmel ezt a szolgálatot, később az Erdélyi Baptista Szövetség alkalmazott sofőrjeként is.

Történetemben még a hetvenes években járunk, amikor még kevés kiskocsi járta az utakat felénk. Nekünk egy kis Trabantunk volt, az is elég rozoga állapotban, ami nemegyszer mondott nemet, amikor indulni kellett volna, így arra a döntésre jutottunk, hogy kicseréljük a kocsit egy olyanra, ami kissé biztosabban el is viszi a benne ülőt a kitűzött célba.

Férjem eladta a Trabantot, de a pénz felét kapta csak meg az eladáskor. Úgy volt az egyezség, hogy a másik felét a vevő két hónap leforgása alatt elküldi. Férjem amint el volt adva a Trabant, meglátott egy Skodát, és számolt. Úgy jött ki a számítás, hogy csak annyi hiányzik a vásárolandó kocsi árából, amennyivel nekünk tartoznak, így hát megegyezett az eladóval, és a fennmaradó összeghez két hónap haladékot kért a kifizetésre. Létre is jött az egyezség.

Délelőtti műszakból érkeztem haza gondterhelten. Már hetek óta foglalkoztatott egy megoldatlan feladat, és ahogy az idő telt, annál sürgetőbbé vált a megoldása. Izgalomban tartott, hogy nem érkezik a pénz.

Arra gondoltam, hogy az Úr tudja, hogy nagy szükség van a misszióban a kocsira, biztosan nem fog cserben hagyni, de a napok teltével mind többször éreztem, hogy a gondolataim mind csak ezen a ponton mozognak.

A gyerekek a szobában játszottak, és amint beléptem hozzájuk, észrevették, hogy valami baj van. Odasimultak hozzám, és kérdezték, hogy mi baj van. Elmondtam nekik, hogy most olyan problémával küzdünk, hogy csak az Úr segíthet, mert holnapra meg kell lennie annak a pénznek, amivel tartozunk. Mondtam, hogy most bezárom a bejárati ajtót, benn leszünk a szobában, és mindegyikünk imádkozni fog az Úr Jézus segítségéért. Először Endre fiam imádkozott, aki akkor kilencéves kisfiú volt, majd az ötéves Anna lányom. Amint befejezte Anna az imát, én kezdtem el imádkozni, de hangos kopogás hallatszott kintről. Mondtam a gyerekeknek, hogy maradjanak csöndben, én megyek kinyitni. Kinyitottam az ajtót, és a postás volt, kezében egy szelvény.

– Pénz érkezett! – mondta. Annyira reszketett a kezem, hogy alig bírtam aláírni az átvett pénzért a szelvényt.

A gyerekek a szobában vártak. Már látták rajtam, hogy valami jó történt. Mondtam nekik, hogy megjött a pénz! Anna átkarolta a lábamat, úgy ugrált körül, de Endrének tele volt a szeme könnyel, és azt kérdezte

– Édesanyám, hát ilyen hamar meghallgat a jó Isten?

– Igen, fiam! – feleltem. Közben én is az imameghallgatás örömkönnyeit törölgettem. Nem tudom leírni, milyen örömmel adtunk hálát Istennek.

Azután is gyakran gondoltam arra, hogy milyen jó volt megosztani, majd az Úr elé vinni gyerekeimmel együtt a kérésünket. Ők is részesei lehettek az imameghallgatás örömének. Így erősödött az Istenben való bizalmuk. Azt is megtanulták, hogy ha kapunk valamit, azért illik hálát adni.

Kisné Ady Éva

Megosztás

NINCS HOZZÁSZÓLÁS