Egy család, ahol mindenki szintén zenész, a hivatás pedig apáról, anyáról, bácsikáról, nagymamáról fiúra száll – de az sem baj, ha nem száll. József (33), két ifjú csibész édesapja vall többek között arról, mit kezdhetünk a szüleink hibáival, milyen „muníciót” jelent a kereszténység a nevelésben, hogyan csempészhetjük közel a zenét a gyerekekhez anélkül, hogy kötelezőnek éreznék, és miért kell olykor „görbe délutánt csapni” a családdal.
Édesapád világhírű tubaművész, és te is az vagy. Mi a titka és mi a jelentősége annak, hogy egy hivatás apáról fiúra száll?
A saját történetem alapján ennek két fontos pillére van: az egyik az, hogy a fiú csodálja az apját, azaz tiszteli, felnéz rá és nagyon szereti, a másik pedig az, hogy az apa mélységes szenvedéllyel műveli a hivatását. Nálunk mindkettő adott volt.
Állítólag amikor megkérdezték tőlem kiskoromban,
mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy „Papa”.
Úgy emlékszem, hogy sok időt töltöttünk együtt, sokat játszott velünk, sok helyre elvitt. Szerettem volna rá hasonlítani, olyan lenni, mint ő. Ő pedig történetesen a legszenvedélyesebb tubás, akit ismerek, pedig mostanra rengeteget megismertem. Akkor és ma is nagyon sokat gyakorolt a hangszerén, többek között akkor is, miközben mi a rajzfilmet néztük a tv-ben, max. hangerőn, hogy halljunk is valamit. Persze ő sem akart kimaradni. A hangszer és a hivatás szeretetén túl rendkívül sikeres is volt, ami nagyon imponál egy kisfiúnak – semmi különleges nincs tehát abban, hogy olyan szerettem volna lenni, mint ő. Közben aztán voltak más ötletek, ovisként a narancssárga mellény miatt kukás, iskolásként pedig mentős nagypapám miatt orvos akartam lenni, sőt, zeneakadémiai doktori tanulmányaim alatt felmerült a lelkipásztori hivatás gondolata is, de végül maradt a tuba. Édesapám volt az első tanárom, ő készített fel a zeneakadémiai felvételire is. Minden lehetőséget megkaptam: remek hangszert és a legjobb tanárt, de azt a szabadságot is, hogy más pályát válasszak. Amikor nyolcadik után kértem a szüleimet, hogy vegyenek ki a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból, ahova hatosztályos gimibe jártam, mert szeretnék zeneművészeti szakközépiskolában tanulni tubázni, akkor azt mondták, először végezzem el a gimnáziumot, és ha utána is tart még a lelkesedésem, nem választok más irányt, és tényleg tehetséges vagyok, akkor menjek konziba. Ezért a döntésükért mindig nagyon hálás leszek.
Ugyanaz a pályátok, az életutatok mégis más. A jó példát érdemes követni, de hogy lehet elkerülni, hogy hibák terén is ugyanabba a folyóba lépjen az ember, mint a felmenői?
Ez egy nehéz kérdés, és nagyon személyes. Nagyon szeretem a szüleimet, és tudom, hogy mindig a legjobbat akarták nyújtani. A gyermekkoromra mély hálával gondolok vissza, és nyugodtan mondhatom, hogy felhőtlenül telt. Alapvetően mindketten példák a számomra, nagyon sokat gondolok arra, melyikük mit hogyan csinált vagy csinálna az én helyemben éppen most. Természetes, hogy vannak dolgok, amiket tudatosan másképp próbálok tenni, sok esetben éppen azért, mert ők maguk figyelmeztetnek rá. De valójában nem érzem igazán célravezetően a szüleink hibáin való rágódást. Elkerülni a saját, esetleg teljesen más hibáinkat ez nem segít. Sokkal fontosabbnak érzem, hogy a generációk megértéssel, és ha kell, megbocsátással álljanak egymáshoz, ez pedig általában nem a szülők részéről ütközik akadályba.
Gondoljunk csak arra, kisgyerekként vajon hány szófogadatlanságért és hisztiért kaptunk azonnali megbocsátást! Ahogy pedig felnövünk, a helyzet csak rosszabb lesz, mert a gyerekkori engedetlenséget felnőttkori hálátlanság és szeretetlenség váltja fel… Szóval lehet rágódni a szüleink hibáin, de mielőtt a szálkát kipiszkálnánk a szemükből, vegyük észre a gerendát a magunkéban.
Arról nem is beszélve, hogy minden igyekezetünk ellenére szülőként bőven követünk el óriási hibákat, én például gyakran érzem magam csapnivaló apának. Jó hír, hogy egyelőre számíthatok a gyermekeim megértésére és megbocsátására, pedig még csak öt- és háromévesek. Tehát ha el is kerüljük, hogy hibák terén ugyanabba a folyóba lépjünk, mint felmenőink, sajnos más folyókat akkor sem hiszem, hogy el tudunk kerülni… Mindnyájan emberek vagyunk, és rászorulunk egymás megbocsátására.
El tudod fogadni, ha ez a vonal megszakad abban az értelemben, hogy a te gyerekedből nem lesz tubaművész, sőt, ha nem lesz zenész?
Persze! Annyi gyönyörű hivatás van! Nekem csak az a fontos, hogy az, amit majd csinálni fog, legyen a hivatása is. De ez bármilyen munka lehet, itt az a kérdés, hogy csak munkának, azaz pénzkeresésnek fogja-e fel, vagy pedig a hivatásaként tekint rá.
A boldogság egyik kulcsa, hogy az ember olyan tevékenységgel tölti az életét, amely örömet okoz neki és másoknak is. Úgyhogy én mindennek örülni fogok, amiért tud lelkesedni.
Ugyanakkor nagyobbik fiam első mondata másfél éves kora körül ez volt: „Papa pupu”, lefordítva: „Papa tubázik.” Alany, állítmány, sőt hangutánzó ige. És azóta is mindenkinek azt mondja, hogy tubás lesz. A kisebbik pedig azt, hogy trombitás. Persze egyelőre nemigen találkoznak más foglalkozással közelről, édesanyám csellóművész, az egyik öcsém jazz-szaxofonos, a feleségem a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar szólófagottosa, az ő édesapja pedig karvezető és főiskolai szolfézs-zeneelmélet tanár, de lehetne még sorolni a zenészeket a családban. Ők most még nem tanulnak zenét, de jó a hallásuk, úgyhogy mindez csak később fog kiderülni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor persze legbelül kicsit örülnék annak, ha zenészek lennének, de valamilyen más hangszeren.
Manapság nem népszerű elmélet az, hogy bizonyos teendők csakis az anyák, mások pedig csakis az apák „hatáskörébe” tartozhatnak. Mégis, szerinted vannak olyan szülői feladatok, melyekre azt mondhatjuk, hogy mindez „az apa dolga”?
Nehéz olyasmit mondani, ami csak és kizárólag az apa dolga, mert egy anya végezheti jól, sőt néha még jobban is azokat a feladatokat, amelyeket klasszikusan az apa dolgának gondolunk. Ő is lehet következetes, sőt akár szigorú, erős, megtaníthatja a gyermekeit a küzdelemre, becsületre, szorgalomra stb. Én egyetlen olyan dolgot tudnék mondani, amit egy anya soha nem fog tudni megadni a gyermekének, mert ez az apa dolga (lenne): megmutatni, hogy apa szereti anyát. És itt rögtön meg is lehet fordítani ezt a kizárólagos feladatot: ugyanígy persze egyetlen apa sem tudja megmutatni a gyermekének egyedül, hogy anya szereti apát.
Mert szülői szeretetet, odafigyelést, jó nevelést egy szülő is tud adni a gyermekének, minden megoldható, de az, hogy lássák, hogy a szüleik szeretik egymást, az nem oldható meg az apa vagy az anya nélkül, ez tehát az ő kizárólagos feladatuk.
Tudom, hogy nincs tökéletes házasság, mint ahogy tökéletes ember se, de egy jó házasságot látva a gyermekek megtanulják a szeretetnek ezt a nagyon érzékeny és fontos formáját, amelyben ott van a szerelem, a hűség, a kizárólagosság, a gyengédség, a problémamegoldás, és mindez életre szóló, mély kóddá válik, amely meghatározza az ő párkeresésüket is. Ennek sikeressége – mint tudjuk – ugyancsak fontos pillére lelki egyensúlyunknak és boldogságunknak. Ha jó mintát kapnak, a fiúk megtanulhatják az udvarlást, a lányok pedig elég értékesnek tartják magukat ahhoz, hogy ne adják oda akárkinek. Sajnos a hétköznapokban éppen ez az, amit mi, apák elfelejtünk. Meg akarunk felelni a munkánkban, apakánt, de férjként csak legutoljára, és bele sem gondolunk, mit okozunk ezzel a gyermekeinkben – nem beszélve a feleségünkről.
Egy baptista gyülekezet aktív tagja vagy, még teológiát is tanultál. Milyen útmutatást találhatnak az édesapák a kereszténységben?
Most rámutathatnék egy sor jól ismert értékre vagy igehelyre, mint például a hűség, a példamutató erkölcs, az értékelvű nevelés, vagy amikor Pál azt mondja az apáknak, hogy ne ingereljék vagy bosszantsák a gyermekeiket, hogy azok ne legyenek bátortalanok, kedvszegettek, sőt némely fordítás szerint kétségbeesettek (Kol 3,21). Mégis inkább azt szeretném kiemelni, hogy Isten az Újszövetségben úgy mutatkozik be, mint a mi mennyei Atyánk, mennyei Édesapánk. Az ő szeretetét ahhoz a feltétel nélküli, védő és erős szeretethez hasonlítja ezzel, amit egy apa érez a gyermeke iránt. Egyúttal azt is bemutatja, hogy mi az ő teremtményei vagyunk, őtőle származunk. Sőt, arra hív bennünket, hogy fogadjuk el saját gyermekségünket és az ő atyaságát a Jézusban való hit által (Jn 1,12). Ez egy kicsit teológiai megfogalmazás, de a lényege az, hogy míg testileg földi szüleinktől származunk, addig lélekben teljesen valóságosan az ő gyermekeivé válhatunk. A gyermekség pedig magában hordozza a jó Atya iránt érzett szeretetet, tiszteletet, csodálatot, ebben a kapcsolatban az imádatot is, magában hordozza a függést, hogy nélküle nem működik az életünk, és magában hordozza azt is, hogy az Édesapa jobban tudja, mi a jó nekünk. Hiába akar egy gyermek kizárólag édességet fogyasztani és egész nap mesét nézni, az édesapa tudja, hogy létezik táplálóbb és egészségesebb étel, sőt, izgalmasabb elfoglaltság is. Így tehát jó, ha mi is engedelmeskedünk a mennyei Atyánknak, aki tudja, hogy mire van szükségünk valójában. Sőt, nagyon könnyen elérhető és emberi nyelveken olvasható formában közölte is a Bibliában. Az, hogy Jézust befogadva Isten gyermekeivé váljunk, nem csak apaként alapvető, az azonban, hogy Isten Atyaként szólítható meg, mélyebb jelentőséget ad az apaságnak.
Az oviban, suliban töltött időben más értékrenddel találkozhatnak a gyerekek, mint amit ti otthon képviseltek. Hogy lehet feloldani az ebből fakadó esetleges konfliktusokat, illetve a gyerekekben fellépő bizonytalanságot?
Egyelőre nem ismerjük ezt a kihívást, mert mindketten a Deák téri Kisdeák Evangélikus Óvodába járnak, ahol minden héten van áhítat: énekelnek, megismernek egy bibliai történetet, beszélgetnek róla és kézműveskednek valamit, ami azzal kapcsolatos. Az étkezések előtt énekelve imádkoznak, sőt Barnus, a nagyobb fiam nem is itthon tanulta meg a Miatyánkot, az egyik este azzal lepett meg, hogy a szokásos esti ima után elmondta az egészet, ha jól emlékszem, háromévesen. Mindez persze a hiteles óvónők miatt erős, akikért nagyon hálásak vagyunk, ők számunkra is megnyugtató, vigasztaló és nagyon hasznos tanácsokat nyújtanak a nevelés nehézségeiben. A kihívást inkább az jelenti mostanában, hogy megfeleljünk az egyre mélyebb és nehezebb kérdéseikre. Nemrég kisebb fiam, Joel kezdte szólongatni a szobor Jézust a kereszten, és nagyon mérges volt rá, amiért nem felelt. Valahogy nehezen rakta össze, hogy ez csak ábrázolás. Barnus pedig ötévesen már igazán meg tud szorongatni, amikor Isten természetéről kérdezget. Itthon arra törekszünk, hogy nyíltan merjenek kérdezni vagy beszélni Istenről, és ezért bízom abban, hogy ha majd más közegben lesznek, akkor meg tudjuk beszélni az esetleges konfliktusokat.
Az In Medias Brass kvintett alapító tagja vagy, mellyel folyamatosan adtok ifjúsági koncerteket országszerte, illetve a Műpában is. Hogy lehet úgy eljuttatni a zenét a gyerekek szíve közepéig, hogy ne azt érezzék: azért ülnek ott, mert kötelező?
Az egyik kulcs a személyesség: igyekszem megszólítani őket, valamilyen kapcsolódási pontot találni az aktuális hallgatókkal, reagálni arra, ami a közönségben, azaz a gyerekek között történik, legyen az kérdés, beszólás vagy válasz egy kérdésemre. Ha sikerül kapcsolódni valahogy hozzájuk, akkor sokkal jobban figyelnek. A másik természetesen a zene. Nagyon fontos az is, hogy milyen műveket mikor és miért játszunk. Az eddigi ifjúsági koncerteknek volt egyfajta ismeretterjesztő szerepe is, így a műsorszámok egyrészt illusztrálnak valamit, másrészt jó, ha meg is érintik őket.
Az kevés, ha csak az értelmüknek szól, a zenének ennél sokkal komplexebb módon kell megtalálnia őket: az érzelmeiket, az érdeklődési területeiket is érintenie kell.
Ez komoly kihívás, és nem mondom, hogy mindig sikerül, de igyekszünk. A műsoraink ezért nagyon sokszínűek, a reneszánsz zenétől a Star Warsig vagy a könnyűzenéig több stílus és korszak megtalálható benne, ezek azonban többnyire egy tematikához igazodnak. A következő szezonban kerül bemutatásra az Egy kiállítás rémei című előadásunk, ami jó történetek és karakterek segítségével reményeink szerint minden eddigi műsorunknál közelebb hozza a zenét a gyerekekhez.
A feleséged is zenész, a legnevesebb fővárosi szimfonikus együttesekben dolgoztok. Egy házasságban egy zenészfél is nagy kihívás, de ti ketten vagytok! Hogy tudjátok megoldani a logisztikát két ovis gyerekkel a folyamatos próbák, esti koncertek, fellépések és külföldi, vidéki utak forgatagában?
Ez tényleg egy komoly kihívás, és sokat álmodozom arról, hogy egy kicsit lassítok, többet leszek otthon, ugyanakkor mostanában ez teljesen reménytelennek tűnik, mivel több fronton is működök: az In Medias Brass kvintett mellett tagja vagyok a Zuglói Filharmónia zenekarának, viszonylag sok kortárszenei koncerten játszom hazai és külföldi együttesekkel, és tanítok a Szent István konziban. Az elmúlt egy év alatt a feleségem is komoly zenekari és szólókihívásokkal nézett szembe, de ő többet van otthon, mint én. Hálásak vagyunk a zenekaráért, mert zenészviszonylatban elég családbarátnak mondható. Mivel az életformánkat és munkaterületeinket nehezebb lett volna megváltoztatnunk, ezért Piliscsabáról visszaköltöztünk a városba, közel lakunk mindenhez. Nem olyan szép a környezet, de hihetetlen mennyiségű időt spórolunk az utazással, és ezt fontosabbnak érezzük. A másik, hogy számíthatunk a családunk segítségére, idejéhez képest mindenki készségesen vállalja a gyerekeket, ha nekünk épp ugyanaznap este van koncertünk, vagy külföldön vagyok. A leginkább fájó időszak a hétvége, amikor a gyerekek nincsenek oviban, együtt lehetnénk, de ilyenkor van a legtöbb koncert. Cserébe persze van, hogy hétköznap csinálunk egy „görbe délutánt” játszóházzal vagy valamilyen közös programmal. Ha pedig vége a szezonnak, azaz július közepétől augusztus közepéig igyekszünk teljesen szabadon hagyni a naptárainkat, hogy együtt lehessünk, nyaralhassunk és feltöltődhessünk.
Milyen hasonlóságok és különbségek vannak egy kamaraegyüttes működése és egy család működése között? Mindkettő egy négy-öt fős csapat… 🙂
Hasonlóság, hogy szeretünk játszani (igaz, az együttesben a hangszereken, otthon pedig duplóval és favonattal), szeretünk együtt utazni, hogy beférünk egy autóba, szoktunk együtt jókat enni, nevetni, hogy vannak, akik láthatatlan háttérfeladatokat végeznek, hogy működjön a dolog, és hogy szükség van türelemre és szeretetre.
Különbség, hogy az együttesben mindenkinek ugyanakkora beleszólása van az eseményekbe, nem úgy, mint például a heti menetrend kialakításába a gyerekeknek, hogy a családdal (még) nem koncerteztünk együtt, és a kvintettel pedig nem szoktunk kézen fogva sétálni.
Zsolttól ezt a kérdést kaptad: Ha az eddigi nevelésedben egyetlen dolgot pusztán egy varázsütéssel, azonnal lehetne korrigálni, mi volna az?
Következetesebb lennék a gyerekekkel és magammal szemben is, illetve igyekeznék nem elveszteni a türelmemet teljesen kiszámíthatatlanul. Meg kiszámíthatóan se.
„Ívelt labda, fejre” rovat: Mit kérdezel a következő apától?
Ezek az interjúk az apákkal készülnek, és magunkról mesélünk. Tudom, hogy alig pár hete lettél apa, de mesélj most a lányodról! Milyen ő?
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
