A puszta előtt

0
925

A férfi hosszan nézte a víz hátán táncoló holdvilág csillanó ladikjait. Szerette ezt a folyót. Érezte benne az évezredeket, a múltból és az eljövendő korokból egyaránt. A folyó tudta, hogy ott van a közelében. Vágyódva csobogott a lába előtt. Szerette volna megérinteni…

A férfi a hegyre indult. Amikor elérte szokott helyét, letérdelt a kopár sziklák közé. Az éjszaka kellemesen hűsítő volt a forró nap után. Halk neszekkel röpködtek az éji vadászok, a kabócák kórusa versenyt zenélt a fáradhatatlan tücsökkarokkal. Ahogy szemét a sötétbe burkolózó táj domborulatain nyugtatta, szíve hálára fakadt. A hold egyre lejjebb kúszott a horizonton, s mögötte gyémántként ragyogtak föl a csillagok az ég fekete tengerében. Mind őt figyelték. Tudta. Más volt ez az éjszaka, mint az a tízezernél is több, amit ebben a testben látott. Érezte, hogy minden, amit lát, az övé. Valamilyen módon belőle származik, érte lélegzik, rajta csügg…

– Uram…

A hang mögüle szólt, de számára olyan otthonosan csengett, mintha saját lelkét hallgatná. Nem emberi lényé volt.

– Igen, Gábriel? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

– Láttalak a folyónál, és láttam a töprengésed.

– Eljött az idő, ugye?

– Igen. A rejtőzködés ideje lejárt. Tudod, mit kell tenned.

– Tudom. Holnap. Ezért küldött Atyám?

– Valamit még el kell mondanom. Ismered az embergyilkost?

– Luciferre gondolsz? Tudom, ki ő.

– Ő nem ismer téged. Illetve nem tudja, hogy e porsátor, amit viselsz, téged rejt, Uram. De keres, mióta csak kitudódott, hogy emberré lett az Isten. Éppúgy kísértett eddig téged is szolgáin keresztül, mint bármely halandót. Atyád elrejtette előle kilétedet, s azt is, hogy mind ez ideig egyetlen kísértése sem ért célt. De holnaptól…

– Összecsapunk?

– Valamilyen formában meg kell történnie.

– Ne aggódj miattam!

A mennyei küldött kivárt, érezte, hogy ezek a szavak nem csupán neki szóltak.

– Atyád bízik benned. De szükséged lesz rá. A találkozás elkerülhetetlen. Amikor holnap feljössz a vízből, Atyád Lelke egyenesen hozzád siet majd. Látni fogják az emberek is. És nem csak ők. Az esetnek híre megy majd a sötétség birodalmában. Mindez csupán idő kérdése. Ezért ne állj meg, csak kövesd a Lelket. Már kiválasztotta a helyet, ahol felkészít a találkozásra.

– Így fogok tenni.

Gábriel habozott. Nézte a térdeplő férfi alakját, látta a karján békésen lüktető ereket, figyelte a levegő ütemes ki-be áramlását minden lélegzetvételekor. A kézfején horzsolt sebek és szálkák gyógyult hegei… Sosem rajongott a tervért, hogy a menny legdrágább ékköve, Atyjának Egyszülöttje, maga a Teremtő ilyen sebezhető, törékeny testbe költözzön, amit annyira könnyű elpusztítani. Ahányszor az elmúlt harmincegynéhány évben Urára nézett, folyton emlékeztetnie kellett magát arra, hogy kit is rejt ez a test valójában. Az angyalfejedelem felfoghatatlanul hatalmasnak tűnt mellette. Ő maga is vett már föl ehhez hasonló jelentéktelen emberi alakot rövid időre, de sosem sikerült úgy, hogy ne rémissze el megjelenésével azokat, akikhez küldetett. A sziklánál térdeplő Isten pedig beleszülte magát a teremtettségébe. Emlékezett rá jól, mennyire riadt volt az a fiatal lány, de ő is ezt mondta, amit most a Fiú. És hívatlanul ugyan, de emlékképeiben megjelentek a kisgyermekek élettelen testei… még kétévesek sem voltak… és az a tengernyi fájdalom…

– Mi aggaszt, barátom?

A hangból áradó békesség elhalványította a gyötrő képeket.

– Uram, tudnod kell, hogy Lucifer halálra kerestet. Nem ismered őt, a benned lévő emberi rész nem ismeri. Tudnod kell, hogy rászedhető vagy, és bár mindeddig ellenálltál a kísértéseknek, ha kiléted kitudódik, százszoros erővel igyekszik majd elpusztítani. Valaha jobban ismerted őt bárki másnál. De most…

– Hallgatni fogok a Lélekre, Gábriel.

– Úgy legyen, Uram. Azért légy óvatos! Lucifer tán nem erővel próbálkozik majd, hanem ravaszsággal. Esetleg csalással vagy hízelgéssel. Kimeríthetetlen tárházzal rendelkezik Isten szavának elferdítésére.

– Ismerem a teremtő szót, az Igét.

A levegő egy pillanatra megremegett a hegyen, valami végigfutott a sziklák burka alatt, a mohák zöldje felizzott, majd elsötétült, a kavicsok koppanva táncra perdültek körülöttük, a csillagok szikrázón fölragyogtak, s egy szélparipa alávetette magát a hegyoldalon. Az angyalfejedelem térdre esett.

– Uram Királyom, nem a tiszteletlenség…

– Barátom – szakította félbe szelíden mosolyogva a férfi, aki most először fordult felé –, tudom, hogy a szeretet szólt belőled. Nem felejtem el tanácsodat.

Gábriel felemelte a fejét. Már sokadszor csodálkozott el ezen az alázaton.

– Uram Királyom, nemsokára találkozunk.

A férfi érezte, hogy egyedül maradt. Habár ő sosem volt egyedül…

Megosztás

NINCS HOZZÁSZÓLÁS